Távolodik a határ

Bezárta szívét a nyár
fergeteges port kavart a szél
az üresen hagyott tereken,
függöny szállt a szürkületre
esőt hozott magával,
magányra vágyott a puszta föld.

Lépteimben távolodik
egyre messzebb  a határ,
mint az emlékek
roskadó  polcokon,
keresem  az avar keserű illatát,
egy  kopott bérház udvarán.

Mennék én elébe ha hívna,
csak szelíden belém karolna
s nem hozna többé fagyot
az őszi alkonyat,
ahogy a szobám ablakából
néptelen utcákra nézek.

Rozzant székbe roskadva várlak
még a lét sem pisszen mögülem
s hagyom, hogy peregjenek
szótalanul a percek,
csak a rideg szél verdesi
s kopog a szemközti ház ajtaján.

Titokba  borult a felhőkön túli éj,
fénylő pontok bújtak elő
ölelve a magányos szobát
s  kövek terhe alatt  az este
világot gyújtott a sarokban
s mozdulatlan nézem ahogy 
az árnyékok elnyúlnak  a  falon.