Novellák

K.István egyike a kerületi zsiványoknak. Ismeri az utcákat, búvóhelyeket, a helyi kocsmákat.  A nap utolsó köre után egyensúlyát elveszítve elhasal a betonon. Kezében az elmaradhatatlan tablettás bor. Ruhájából gyomorforgató, savanykás vizeletszag árad. Kedvenc  törzshelye a Négy csöcs. Hogy miért? Ha megkérdeznénk, kaján vigyorral, testbeszéddel válaszolna, női idomokat mutogatva magán. Az utcán él. A hivatalos nyelvek  úgy  fogalmazzák meg, közterületen életvitelszerűen tartózkodik. Napjait a kocsmában, vagy az utcán tölti koldulással.  A szabálysértési törvénnyel tisztában van, az erre vonatkozó jogszabályokat,  paragrafusokat, a törvényi szövegeket is kívülről fújja, mint örök slágert. 14 évesen szembesült először azzal, hogy milyen belülről egy zárt intézmény.Gyorsan tanult, alkalmazkodni tudott a megváltozott körülményekhez. A szakmát igen jól kitanulta. Következtek a súlyosabb bűncselekmények, amit az igazságszolgáltatás nem nézett jó szemmel. Kint és bent. Ez jellemezte az elmúlt 40 évét.  A környéken nehéz fiúnak számított, no nem a testalkata és a magassága miatt, referenciának a többoldalas priusza is elegendőnek bizonyult.
Felhúzott ingujja alól, egy régi tetoválás részlete rajzolódik ki. Szeretlek Mari. Alatta egy évszám.

A sétáló utcában már messziről kiszúrom. Éppen H. Attilával egyezkedik, nonverbális jelekkel tudtára adva, az üzletelésnek mára vége. Kabátjával takarni próbál egy flakon cserszegi fűszerest. Meglát, nagy levegőt vesz, majd színpadias mozdulatokkal belekezd a darab első felvonásába.

   -     Baracska. Tudja kiket visznek oda? Az olyanokat mint én. A börtönhöz  képest szanatórium. Ott aztán jó dolgom volt. Hogy mi volt a bűnöm?  Alkoholt ittam közterületen. Tudja, az utcát elviselni csak részegen lehet. A magunk fajtát senki sem nézi jó szemmel.  Odadobnak néha pár forintot.
Nagy levegőt vesz, majd így folytatja.

-   Angéla meghalt. Összerugdosták. Jöttek a rendőrök, kérdeztek ezt azt. Azt rebesgetik a itteniek,  hogy Szerbek voltak. Mindenki találgat. A kórház előtti parkban találták meg.  Gyertyák gyulladtak azon az éjjelen. 

Arca eltorzult, szemei fájdalmat tükröztek. Nem kérdezek, magától beszél életről és halálról.

-     Nem akarom úgy végezni mint  Feri. Lehajtja fejét, keresztet vet mint a jó katolikus, majd így folytatja.
-   Mind így végezzük.   
Hallgatok. A csend most jóleső érzéseket kelt mind kettőnkben. Talán emlékezik mind azokra akiket névtelen úrnákba temettek. 

Kezét nézem. Üres sörös dobozokból formatervezett hamutálakat rakosgat maga elé.  Elhúzza száját, vidékies akcentussal megszólal:

  - Itt sok a külföldi, no meg a migráns. Jó pinzt adnak érte.  „szouvenir”, one hundred forint.   Látja, jól beszélem én az angolt. 
Önelégült tekintettel, szeme a járdára téved. Felkap egy félig elszívott cigarettát.   

- Van gyújtója?  Jó lesz a gyufa is.

Cigi, cigi, cigi…  - az utca zaján keresztül, áthatol egy harsány hang.

- Ilona rikácsol már megint. Majd beviszik a zsaruk. Nem veszek cigarettát, drága. A cigisek meg átvernek. 
Némi cinkossággal felém kacsint.

- Ebből lesz a jó cigaretta, - Sodorjak egyet magának?
  Itt mindenki árul valamit. Fű helyett majoránnát, van aki a testét. Mély dekoltázs, egy kis mosoly.      Már mehet is a parti a kapualjban.
Mintha ez lenne az utolsó szál, mélyen letüdőzi, hatalmas füstkarikákat fúj a levegőbe.

Előveszi kabátja alól a jól bevált tablettás borát, lecsavarja  kupakját, mélyen meghúzza, ízleli mint az édes, kései szüretelésű tokaji aszút szokás. Hozzá képzeli az utolsó vacsorát.

-        Ez tartja bennem az életet, és ebbe is fogok bele halni.


Julis Idusa

A parti fák zöld lombjai a vízfelszínre hajlanak. Mögöttem a Pilis hűs árnya csalogat, az irányt mégis a Duna felé veszem. Leülök a parton és a túloldalt nézem. Óriás vagyok hozzá képest. Összezsugorodnak a házak, a templom tornya csupán egy apró pont a horizonton. Harangszó hallatszik messziről. Mivel a két Dunaág között, a szentendrei szigeten tartózkodom, így nem tudom eldönteni, hogy a kis Duna, vagy a nagy Duna felől érkezik a kondulás. Számolom, hányszor húzzák meg a harangot. Az ötödiknél megáll. Nem kell az órámra néznem, a telefon után sem kutatok, inkább a fürdőzőket bámulom. Hullámok verdesik a partot. Boldog, önfeledt kacagás, gyermekzsivaj jelzi: tombol a nyár. Lábammal apró kavicsokat túrok magam elé. Hullámok csiszolták őket fényesre, víz formálta alakjuk sokféle, akárcsak a színeik. Zajlik az élet a víz felszínén, de a mélyben nem moccan az élővilág. Talán az ismeretlentől fél. Az ismeretlen maga az ember. Rombol, és alkot egy modernebb világot, ám a természet mindig visszaveszi azt, ami az övé. Egyre lejjebb vándorol a nap, és a fák közé rejtőzik. Az árnyak éles rajzolatai tompa, kontúrtalan vonallakká válnak. Szelídül a fény, de még várok a megfelelő pillanatra. Talán arra, hogy elüljön a zsivaj, megszűnjön a strandolás, a hajók kikössenek a túlparton. Akkor lesz igazán Csönd. A negyvenkilenc évem alatt már sokszor láttam lemenni a Napot. Az első csillagokat, az öreg- és újholdat, a vízen ringatózó ezüsthidat. A csillagképek csupán a tiszta égbolton látszódnak. Az első fénylő pont az esthajnal. Nevét Venusról, a szerelem római istennőjéről kapta. Az egyetlen "nőnemű" bolygó. A szürkület előcsalogatja a szúnyogokat. Rémülten ugrok hátra, denevér ijesztget minden kósza lelket. Szárnycsapkodás hallatszik a füzek ágai közül, riadt szárcsák röppenek tova. Vizibalettre emlékeztet a látvány, ahogyan a folyó felszínét hasítják. Élettel telik meg az este, a vízben balin rabol, a sekélyes felé űzi áldozatát. A tánc, zsongás, susogás, szárnycsapkodás addig tart, amíg lágy aranyszínbe öltözik az ébredő reggel.