Mikor eltemettem apámat,
befelé zokogtam.
Novemberi eső hullt,
dideregtem, mint téli berekben
az éhező.
Míg élt, nem kérdeztem.
Ő nem felelt a csendre.
Hallgatott úgy, ahogy nyári éjen
a magányos folyó.
Fekete zászlót lengetett az április.
A szél belé karolt, körbejárta,
táncolni akart, de odébb állt,
mert nem akadt játszótársa.
Kopár lett a szívem,
akár tűző nap alatt a kiégett tarló.
Lehet e gyász örök és végtelen,
mint az esti égbolton a hold, a tejút,
a messzi fénylő pontok.
Egységet alkotnak, összeállnak
a csillagképek.
Mind, mind hozzá szóltak.
Távolból kongott a harang,
a folyó messze vitte a hangját,
fuvolán játszott egy utolsó dalt a szél,
még a Pilis is beleremegett.
