Ki mondja meg

Ki mondja meg, hogy  merre visz az utam

ha járatlan az  ösvény melyre  lépek
ha kacérkodva intenek  az elém vetett szavak
s fészket raknak minden  gondolatomban
ahogy a rögös úton a szűk utcákon át
magam előtt rugdosom sorsom.

Ki mondja meg, hogy merre menjek
ha  reszkető kezemből elillan az élet
ha  fohászba szőtt esti csend honol  a városon
s a szobám falán  árnyékok kísértnek
lustán nyújtózva felém lépnek
és gyermekként  alélok vetetlen ágyamon.

Ki mondja meg, hogy ne sírjak a kereszt alatt
ha  lehulló lepel  takarja sírodat
ha tavasznak  virága koszorút fon föléd
bevésődve a fába az  őszi alkonyat
s görnyedten szorítom magamat fejfádra
mit neked ádott de meg nem áldott  az Isten.

Mégis miért.....

Hiába ráncolja homlokát
lopakodik felém kéretlen az ősz,
lomha léptekkel  taposom
járom az avar illatú erdőséget,
hol egymásba ölelkezve szelíden hajolnak
levetett gúnyáik fölött a lombok.

Látod-e a szemeddel  mit én látok
ha elnézek  az árnyas fák levelei között
megbújva simogat az őszben járva a sugaras ég
s a  lehajló ágakról  alá csordulva a  hajnal
lombok koronái alatt bíborban öleli a csendet
s mögém lépve árnyékot vet  gyöngén  fénye.

Mégis miért sír  és miért bánatos
miért ejt könnyet ha szürkül az ég
s miért  ropja táncát  langy szellőben
a felkapott falevél előttem
s miért lett ily öreg ez a nyár.