Uram ( Domine )

Megnyílik a  föld, az ég, a pokol.

Akarva, akaratlanul a nap , 
vagy a tűz éget, elégek belül. 

Ha kedvem támad hangosan nevetek, és akkor sírok,
mikor senki nem hallja meg.

Mit jelent nekem az ősz? 

Nem a szél járta zegzugot,

gomolygó, alászálló ködöt

a folyó mentén, és nem a külváros
romos kocsmájából áradó borgőzt,
ha éppen feledni igyekszem.
Megszületni, s majdan meghalni,

ha vendégként magamhoz hívom a halált.

Úgy élek, mint a vándorcigány,

ott ütök tanyát, hol éppen ér az éj.

És úgy halok meg, 

mint   muzsikus az utcán,

ki aprópénzért hamiskásan húz,

egy rég elfeledett nótát.

Egyedül maradtam, mint 
nyerges hegytetőn a rezgő falevél, 

és csak a két jó barát civódik 

egymással, a nappal és az éj.

Hej ne szaladj utánam,

úgy is elér a vég.

Eridanus

Mikor eltemettem apámat,

befelé zokogtam.

Novemberi eső hullt,

dideregtem, mint téli berekben

az éhező.

Míg élt, nem kérdeztem.

Ő nem felelt a csendre.

Hallgatott úgy, ahogy nyári éjen

a magányos folyó.

Fekete zászlót lengetett az április.

A szél belé karolt, körbejárta,

táncolni akart, de odébb állt,

mert nem akadt játszótársa.

Kopár lett a szívem,

akár tűző nap alatt a kiégett tarló.

Lehet e gyász örök és végtelen,

mint az esti égbolton a hold, a tejút,

a messzi fénylő pontok.

Egységet alkotnak, összeállnak

a csillagképek.

Mind, mind hozzá szóltak.

Távolból kongott a harang,

a folyó messze vitte a hangját,

fuvolán játszott egy utolsó dalt a szél,

még a Pilis is beleremegett.

Elhagyott utakon

Földre hull a rőt-vörös szeptember,

saját rítusát járja élet és halál.

Kavargó széllel táncol a túlvilágra,

maskarát ölt magára az ősz.

Nem kell a fagy a zöld lombnak,

mégis hideg fényben e táj.

Levelet zörget a november, 

és a szürke utcákra észrevétlen,

köd-fátyol pára ereszkedik.

Nem kell a fagy az öreg tölgynek,

magában búsong a határ. 

Relikviát őriz a havas hegy orma,

sehol egy árva virág,

és a nyár sem borzolja kócossá

part menti füzek ágait. 

Úgy sírsz, mint egy riadt gyermek,

reszketsz, akár a téli erdő,

és úgy sírsz, mint a sirató asszony

ki temetni engedett.

Zokogásod vaj' ki hallja meg?

Csüggedsz mindhalálig, 

meztelenre vetkőzteted csonka szíved.

Nyomorúságod mélységében

lehetsz -e még önmagad?

Húzd magadra antik ékszered,

mosolyod legyen kaján 

és ne rejtsd el vézna tested, 

mikor elfogy belőled az élet,

hisz sorsot húz nap és éj.

Összeroppan a fagyott üvegcserép,

vizek hátán pajkosan nevetgél a fény.