Nebula

A lét, a  semmibe csúszik

megreked hosszú időre.
A tavasz is, lombja nélkül.
Délre húznak a fecskék.

A messzeség távoli  csillagait

tejuttá formálom.

Kezemben a semmi,
és a mindenség egyszerre.

Sírok akár az elfogyó hold,
sírok magamban.
A szív is csak mímeli, hogy van.
Más ritmust járunk.
Reggeledik, fölkél a Nap.

Utóirat

Láttad -e már a Pilist, 

és jártál-e már az erdeiben. 

Föntről a hegyről lenézve

láttad-e a Dunát, 

ahogy kanyarog

szabálytalanul medrében. 

A nádat ringatózni,
szárcsákat reppenni szét

mozdulatodtól.
Láttad - e már 

hullámokban fürdeni

a holdat, mikor a földe

fénye leér. 

Olyan jó ez a csend. 

Hallgatásomban 

tollászkodik a bánat. 

Puszta lett a mezőségből, 

kieégett tarló amerre járok. 

Halotti tort ülnek felettem a varjak. 

Kár, kár esőre jár. 

Zokog a, hajnal

Végig égett cigaretta hamuja

hullik a földre. 

Dermedt füst

tekergőzik hajamban. 

Olyan jó ez a csend. 

Ne nézd, ahogy 

lassan meghalok.

  

Katarzis

Múlt életem üszkösödő romjain
sokáig időznöm kár.
A jelent,
lüktető csontjaimban  érzem
és a jövőt,
magamban érlelem akár
egy kései szüretelésű tokaji aszút.
Kergetem a kétes hírnevet.
A völgyből a csúcsokra emelkedem,
és a csillagokat keresem.
Magammal küzdenem kár.
Nevem nincs,  nem jártak be rímeim
zubogó, messzi tájakat.
Gondolatom a sajátom,
és a ritmus, 
még nem egyesült
forró dallamokká.
Úgy járok,
mint a lápra tévedt ember.
Hiába keresem az üdezöld
pázsit alatt a biztos talajt.
Megemelem tollamat,  

hogy sercegésében vibráljon
a föld józan lehelete.
Súlyában ütöm a nehéz vasat.
Soraim üssék át
énem szűkebb börtönét,
miként a tárna  omló szene,
leheljen életet belém.