Katarzis

Múlt életem üszkösödő romjain
sokáig időznöm kár.
A jelent,
lüktető csontjaimban  érzem
és a jövőt,
magamban érlelem akár
egy kései szüretelésű tokaji aszút.
Kergetem a kétes hírnevet.
A völgyből a csúcsokra emelkedem,
és a csillagokat keresem.
Magammal küzdenem kár.
Nevem nincs,  nem jártak be rímeim
zubogó, messzi tájakat.
Gondolatom a sajátom,
és a ritmus, 
még nem egyesült
forró dallamokká.
Úgy járok,
mint a lápra tévedt ember.
Hiába keresem az üdezöld
pázsit alatt a biztos talajt.
Megemelem tollamat,  

hogy sercegésében vibráljon
a föld józan lehelete.
Súlyában ütöm a nehéz vasat.
Soraim üssék át
énem szűkebb börtönét,
miként a tárna  omló szene,
leheljen életet belém.