Nem múlhat el....

Avar szaga van a földnek,
ahogy mozdulatomban
zörren a haraszt.
Magamra veszem őszidők
sok színű arcát,
szökell velem a nyár.
Ráncokat varrtak homlokomra
a mögöttem hagyott évek.
Halál kopogtat az ajtón,
deret fúj a szél,
párától tejfehér, az ablakom.
Hideg van idebent.
Szívem éppen, hogy  dobog,
üres tekintettel révedek,
forog velem  a világ,......
Hinnem kellene, hogy
nem csak szavak lesznek
a palatáblán,
nyomot hagyok a hóban,
megyek előre,
tavak maradnak, az eső után.
Nem múlhat el, hisz halkan
duruzsol fülembe a nyár,
langy eső mossa erdők
kiszáradt fövenyét.
Sarjadzó gondolatok
úsznak a felszínen,
elmerülök a mélyébe.
Kilökött szavakat
hordoz az őszidő,
magamra veszem,
sokszínű arcát.

Mennyit ér a szó

Mennyit ér a szó,
ha nem hallja meg senki,
egyedül járja ritmusát,
az őszi szél.

Mennyit ér a szó,
ha tébolyult eszmék keringenek,
behunyt szemmel lépek át,
a holnapok felett.

Mennyét ér a szó,
ha nem érezem  hárs illatát,
összehúzott kabátban,
magányosan kuporgok a padon.

Mennyit ér a szó,
ha élni nem engednek,
béklyóban hordja láncát,
kegyetlen, zord az  idő.

Mennyit ér a szó,
ha  keser  számban a nyár,
hó födi el a tiszta eget,
nem látom a haza vezető utat.

Figyeld szívedet.....

Figyeld az elsötétült égbolt alatt,
a kietlen partot.
A csendet! Ahogy körbefon,
ahogy meglebbenti a szél
a fodrokat, az ezüst hídon.

Figyeld szívedet, ahogy ütemet ver,
ahogy pulzál a vér az ereidben.
A magányt! Ahogy rád telepszik,
mint a hajnalban leszálló köd
a Duna felett.

Figyeld, mit suttognak a fák,
mikor fészket rak a nyár.
Illatától részegen fekszel,
kitudja hol - mezőben,
hol a lankák ívet húznak előtted.

Figyeld az ablakon át,
ahogy az eső mossa az utat.
Az áradatot! Ahogy magával sodorja
az őszben hömpölygő leveleket,
mikor aludni tér a bolondos nyár.

Figyeld, ahogy lehunyom szemem,
ahogy együtt dobog a szívem veled.
Ne kérdd miről álmodok...
Csak hagyd szunnyadni a lenyugvó Napot,
ha  kihunynak az utolsó fények, a város felett.

Tavaszt sírnak

Tavaszt sírnak kanyargó folyók,
gyökeret vetett part  menti fák,
álmosan ébred az árva világ.
Hátat mutatok a sivár földnek,
megyek feléd szirmot bontó nyár.
A jegenye fák fölött
hiába káráltok varjak!
Magasan jár  már a Nap,
hát eredjetek!
Rakjatok fészket más hazában.

Sirámoktól hangos az erdő,
búslakodnak  a lomb hullajtó fák,
ködfelhőt fúj  a szél, az elárvult mezőségre.
Vércse száll, magas hegyek ormain túl,
kitárt szárnyain, napfény suhan.
Nem rabolni jön.
Haza hívták a szelek.

Kondul  a harang
a templom  tornyán, várnak
a dombok, lankás tájak,
hegyek között megbúvó kis falum,
hol a Duna kanyarog, szelíden medrében,

Hallom hívó szavát

Hallom hívó szavát a nyárnak,
mikor ősz suhan át
zizzenő levél alatt,
ős tölgyek suttogják az elmúlást,
lehullanak a levelek.
Lépkedek az avar takarta
köves úton - haza hozzád.
Halk dallamot suttog felém
a szertelen augusztusi délután,

s ajkam szegletében ízét keresem. 

Neszez  a szél a fák alatt,

harmatot hullajt
könnyezve az  ősz-idő,

s zord tél küszöbén
szívembe bebocsátást kér
minden eltűnt emlékkép.
S távol, hegyek fölött
felhők járnak kéjesen táncot,
ölelve gondolataimat.

Mily sápadtan,
hangtalanul surran
mögém az éj,
mécsek gyúlnak - végtelen,
fénylő pontokat rajzolva
magányom sötét egén.
Szél söpör át a ligeten,
magával viszi az ősz színeit,
csak képzetem koldult vágyai
maradnak  nekem.

Lesz -e hajtása
csírájában elfojtott
szavaimnak?
Adhat-e nekem mást
a szertefoszló alkonyat,
mint Istenhez szóló
mérhetetlen áhítat?

S ahogy állok, esőtől ázottan,
a kéttornyú templom falai
könnyeket fakasztanak.
Keresem az esti csendben,
szemedben rejlő fénylő Napod,
szorító karod marasztaló mozdulatát
s mert visszhangod vagyok,
fülemben hallom még most is szavad.
 
Mikor alakot ölt árnyékom
s vetül a szemközti falra,
magam mögött hagyom
romkocsmák füstös utcáit,
s megállok egy bérház előtt,
hogy  egy utolsót intsek
az előttem haladó estnek.