CONSUMMATUM EST

Egyszer én is azzá leszek.
Iszamós földben por és hamu.
Bús asztalnál kihűlő étek.
Consummatum est!
Bevégeztetett.
.
Okkal haragszik az Isten,
megveté a világot.
Nem átall bűnöket feloldani.
Én vagyok Káin, és te Ábel.
Erőtlen fények égnek csendesen,
karjaid között lomhán suhan az éj.
Hamis világ börtönéből menekülök,
távoli partok felé merengek.
.
Emlékezz!
Ha lombjukat vesztett fákon,
zúgó vihar söpör végig.
Emlékezz!
Ha egykedvű Őszt idéz a magány.
Setén kutatok kezed után,
szomorúan és alázattal nézlek.
Csak aludj csendesen.
Ha jót cselekszem,
ajtóm előtt bűn nem leselkedik,
nem támad orvul,
nem uralkodik vágy felettem.
De nagyobb az én bűnöm,
mintsem kihordva megszüljem.
.
Mert én Káin vagyok, és te Ábel.

Körhinta ( in memoriam 47 )

Versenyre kél év az évvel.
Egyre vadabbul rohan előre.
Évgyűrűket ró a fába,
beszállok a körhintába.

Jaj, hogy suhan!

Miért is forog?
Melódiát csikorogva jár a kerék.
Csak pörög és pörög a hinta.
Nincs kiszállás belőle.
Azt mondod, hogy lassú az öregkor,
hogy lomhább ütemet él a vén?
Már nem  számlálom a napokat,
az órákat, a perceket,
nem számlálom a  megtett köröket.
Mert ha kevés van belőle,
akkor fut igazán.
Száll, rohan az idő alattomosan előre.
Hányszor ment már így el,
és hányszor tért vissza
tüzesen, nyugtalan.
Eleven még a  gyermek.
Csak én öregszem, ő maradt réginek,
a réginél is gyötrőbbnek, és  féktelenebbnek.

Hidak

Lassan eltűnik belőlem
a méla közöny,
a köd is  fölszáll
a folyó fölött,
gomolygó füstje
láthatatlan hidat emel
a két partja között.
Őseink könnyét kövekké
formálta rég az idő,
s elrévedve tűnődöm,
hullámok hátán
én is  csak egy úszó
falevél vagyok.
A hegyek az erdő,
a kanyargó folyó
őrzi létemet.
Szólongatom, becézem
hívom magamhoz,
mégis űzöm
a gondolataimban
felejtett szavakat.
Hűvös a nyár,
a szél sem lebben.
Csendre int
a fák között
megbúvó alkonyat
s mozdulatlan állok
az ezüstben csillámló
hullámok előtt.

Exitus

Valami más az ami fáj.
Levetett inget hord a nyár.

Hé ! Ne szól szólj hozzám
azon  a nyelven, amit meg nem értek.
Inkább magamba fordulva hallgatok.

Miért olyan nehéz megtanulni a rendet?

.......  nem születtem vaknak
sem siketnek, sem némának,
így nem érzem azt, hogy lélegzem.....

Valami más az ami fáj!

Láztól ébredve fuldoklom,
tüdőm megtelik enyészettel.
Pokolfajzat a fájdalom.
Félek. Nem vezet vissza út.

Nincs otthonom. Soha sem volt...

.......viharlámpát gyújt a sötétség,
nesztelen vizek felszínén ringatózik az éj.
Árnyak settenkednek fák közé,
mélyen hallgat, hívó szavamra nem felel.....

Hideg fények derengnek.
Komorak a sötétre festett képek,
szemeden elidőznek a tarka  színek.
Földre menekül fáról a zöld.

Fátum

Háború dúl.
Békéért kiáltok.
Bűntől  gyötrődve
lelkem terhét hordozom.
Feloldoz tán az Isten.
Ha van Isten!
S kérdem én,  Uram
elég e a hit, hogy méltón
áldozzak előtted.

Zsoltárom a tavasz.
S az április?
Bolondos és csalfa.
Szelíden szólongat,
nesztelen  hív, csábít
ha hallgatag vágyam
magába roskadva
elkorhadt  kereszten pihen.

....de a  hit szilárd.
Erősebb mint edzett acél.
Nem járja át rettegés,
meghalni sem fél.....

Menni, menni, menni kell!

Mikor folyók felszínén
tükröződnek az esti fények
elülnek  hideg tavak arcán
gyűrűzve a remegések.

Engedj be

Őszt görgetek magam előtt.
Megsárgult köntösbe bújnak a fák.
Erdő mélyén nem dalol a nyár.
Mögöttem elhervadt,
eltaposott árnyak maradtak.
Maradtam magamnak..
Zsolozsmát zeng a vágy,
jajkiáltásba fúlnak az igék,
süpped alattam az avar.
Talán nem lenne ennyire
magányos a csönd,
ha megtörné a szél
a  játszadozó éjt.
Mire az őszi falevél lehull,
engedj be szívedbe.
Tán ott, tombol még a nyár.
Súgd fülembe, hogy zöld a rét,
hullámzó folyó az emlék,
két partja között te vagy a híd.
Titkot rejt a csók, az ölelés.
Megalkuszik az idő, ha kevély is.
Hogyan csitíthatnám szomjam,
hisz hideg kint az est,
télbe fordulva bús magányt ád
hófehér havon a csend.
Mire az utolsó levél lehull,
engedj be magadhoz,
hisz halált hoz a kinti világra
lopakodva az éj.