Convictus (elítélt)

Szitált a köd,
havat lehelt
füzek, vizek illata rája. 
Fagy lepte be a tájat
és a dér, halált csókolt a dáliákra.
Idegen parkok kopott pázsitján,
roskadva döccent bele a halálba.
Megriadt madarak az álmok.
Az ablakon, eltévedt rovar
riadt dobogása.
Elvitték őt,
egy nehéz út elején.
A zöld leplekre gondolt,
nem a gyümölcsfákra.
Aznap éjjel lassan,
rőten kelt fel a hold.
Bíbor cseppek a lepedőkön,
felhők vitték messzire.
Se nem élő, se nem holt.
Nem gondolt többé a kertre,
a gyümölcsfákra.
Rongyait az idő mind
vízbe hajigálta.
A folyóra gondolt.
-Ez az én csendem.
Nincsenek benne szavak
és mozdulatok,
csak a víz hozta
együtt úszó vágyak,
végtelenek és kimondhatatlanok.
Arca selymét fürdették a fények.
Gyöngyöt, zafírt
szitált a nyár,
virágszirmok hullottak.
Többé nem gondolt
a kertre és néhány
gyümölcsfára.

(2019.05.18.)

Záróakkord

 

Csendben ereszkedik, 

bekerít az esti áhítat

Még nem falt fel

ez a békétlen világ. 

Az utolsó erőd. 

Menedék -e táj, 

mert ez egy jó világ. 

Időtlen és különös minden. 

Egyenesen járunk benne,

emberségre lelhetünk itt.

Egyhangú, hullámzó 

meneteléssel úszik víz. 

Hullik a folyóba 

a sokféle beszéd, 

gurul bele a nevetés, 

és közben a homlokok mögül

elviszi a gondokat. 

Ilyen egy ünnep, 

mire fénye lesz a lángnak, 

az árnyak is összemosódnak.

Csak a füst kígyózik,

tekereg a fák között,

és  a Pilis hajbókolva

megemeli kalapját.

Megpróbálom megérteni 

magamat, egy

Isten hozzádot mondani, 

de nem felel senki. 

Én másképpen szeretek. 

Ami nekem még csak

nem is emlék, 

azt megélték már mások. 

Bezárom magamba, 

őrzöm és rakom egymásra. 

Eszmélet

Végtelen harangkondulás. 
Nem lehet tudni 
honnan is jön a harangszó. 
Ez a Te dobbanásod, 
a Te rezdülésed. 
Mindenütt ott van, 
mint a szél orgonája
az erdők felett. 
Ott a szobádban, 
a vizek felett. 
Nem kérdez, 
és nem mond semmit. 
Csak van - talán
kezdettől fogva
mint a jóság, 
simogató 
örök időkön át tartó vágya, 
hogy elmúljon a rossz
és épüljön a rom, 
gyógyuljon ami seb. 
Nem mozdulsz ebben 
az esős csendben. 
Ami elmegy és visszajön, 
az emlék, a simogatás. 
A táj, amelyben távoli mezők
vannak és méhdongás. 
Olyan ez mint egy ünnep
melynek nincs vége és kezdete,
a csillagos éjszaka is ilyen.
Ott van a hajnal, 
mint egy fészek, 
melyből kirepülnek a fiókák, 
majd új fészkek jönnek
és új fiókák. 

(2019.05.05.)