Térdepelve szorítom kezemet
s mögöttem fohászt
kergetnek az őszi szelek.
Nem fáj már az ordító bűn
szenvedés keresztjére
én vagyok aki tekintek.
Hiszem a teremtőt,
aki testet adott a léleknek.
Hiszem az Urat,
bár homlokomra
keresztet nem írt
mikor hegyek
ormairól hullottak
a széltől elsodródott falevelek.
Ha kezemet már ráncok borítják,
s hangom az esti csendbe merül
szememnek fénye szürke lesz
mint az októberi eső áztatta utcák.
Ha földet borítanak rám az éjek,
tudni fogom, hogy többé már
nem lesznek koppanó léptek
a szú ette parkettán,
s a Pilis mögött
már nem fogom látni,
a pirkadattal ébredő napot.
Nem lesz ki emlékezzen
hisz magammal viszem
az ölelő kezek melegét,
hosszú sétákat a parti fövenyen,
barangolásokat
az erdő mélyében.
Ha szétszóródik
minden részem
mikor a tavaszi szél
lágyan simogat,
csak könnyek maradnak
hagyatékul
akikben még ott maradtam.
Bár lennél velem
segítenél átlépni
minden fájdalmam felett.
De itt vagyok még
s hitem te benned rejlik Uram,
mert reám testáltad
szilánkjaira tört darabjait
a szavaknak.
Tudom milyen az ősz
ha koldusaként járom az utam
keresem a nyárnak andalító
illatát a havas tájon
s látom miként merülnek el
a csillagok,
hullámzó folyónak vízében.
Tudom milyen a szerelem
ha a kedves hiánya fáj,
s orcámat
nem csókolják vágytól
nedvesen szomjazva ajkak,
ha bánt mikor egyedül
fekszem a fénytelen
sötét szobában,
s vágyom hogy az eltépett
álmokat össze rakjam,
lyukas zsebemből kiszórt
morzsák között
sorsomba merülve
összekulcsolt kézzel
imára hajtsam fejem.
Még vágyom látni
a reggeli fényeket
érezni harmatos fű illatát,
s csillámló színekben
fürdő hullámokat
bukfencet vetni,
látni a ködben
megbúvó hegyeket,
templom tornya
fölött a túlparton..
