2014. augusztus 3., vasárnap
Hagyaték
Térdepelve szorítom kezemet
s mögöttem fohászt
kergetnek az őszi szelek.
Nem fáj már az ordító bűn
szenvedés keresztjére
én vagyok aki tekintek.
Hiszem a teremtőt,
aki testet adott a léleknek.
Hiszem az Urat,
bár homlokomra
keresztet nem írt
mikor hegyek
ormairól hullottak
a széltől elsodródott falevelek.
Ha kezemet már ráncok borítják,
s hangom az esti csendbe merül
szememnek fénye szürke lesz
mint az októberi eső áztatta utcák.
Ha földet borítanak rám az éjek,
tudni fogom, hogy többé már
nem lesznek koppanó léptek
a szú ette parkettán,
s a Pilis mögött
már nem fogom látni,
a pirkadattal ébredő napot.
Nem lesz ki emlékezzen
hisz magammal viszem
az ölelő kezek melegét,
hosszú sétákat a parti fövenyen,
barangolásokat
az erdő mélyében.
Ha szétszóródik
minden részem
mikor a tavaszi szél
lágyan simogat,
csak könnyek maradnak
hagyatékul
akikben még ott maradtam.
Bár lennél velem
segítenél átlépni
minden fájdalmam felett.
De itt vagyok még
s hitem te benned rejlik Uram,
mert reám testáltad
szilánkjaira tört darabjait
a szavaknak.
Tudom milyen az ősz
ha koldusaként járom az utam
keresem a nyárnak andalító
illatát a havas tájon
s látom miként merülnek el
a csillagok,
hullámzó folyónak vízében.
Tudom milyen a szerelem
ha a kedves hiánya fáj,
s orcámat
nem csókolják vágytól
nedvesen szomjazva ajkak,
ha bánt mikor egyedül
fekszem a fénytelen
sötét szobában,
s vágyom hogy az eltépett
álmokat össze rakjam,
lyukas zsebemből kiszórt
morzsák között
sorsomba merülve
összekulcsolt kézzel
imára hajtsam fejem.
Még vágyom látni
a reggeli fényeket
érezni harmatos fű illatát,
s csillámló színekben
fürdő hullámokat
bukfencet vetni,
látni a ködben
megbúvó hegyeket,
templom tornya
fölött a túlparton..
2014. május 11., vasárnap
Távolodik a határ
Bezárta szívét a nyár
fergeteges port kavart a szél
az üresen hagyott tereken,
függöny szállt a szürkületre
esőt hozott magával,
magányra vágyott a puszta föld.
Lépteimben távolodik
egyre messzebb a határ,
mint az emlékek
roskadó polcokon,
keresem az avar keserű illatát,
egy kopott bérház udvarán.
Mennék én elébe ha hívna,
csak szelíden belém karolna
s nem hozna többé fagyot
az őszi alkonyat,
ahogy a szobám ablakából
néptelen utcákra nézek.
Rozzant székbe roskadva várlak
még a lét sem pisszen mögülem
s hagyom, hogy peregjenek
szótalanul a percek,
csak a rideg szél verdesi
s kopog a szemközti ház ajtaján.
Titokba borult a felhőkön túli éj,
fénylő pontok bújtak elő
ölelve a magányos szobát
s kövek terhe alatt az este
világot gyújtott a sarokban
s mozdulatlan nézem ahogy
az árnyékok elnyúlnak a falon.
fergeteges port kavart a szél
az üresen hagyott tereken,
függöny szállt a szürkületre
esőt hozott magával,
magányra vágyott a puszta föld.
Lépteimben távolodik
egyre messzebb a határ,
mint az emlékek
roskadó polcokon,
keresem az avar keserű illatát,
egy kopott bérház udvarán.
Mennék én elébe ha hívna,
csak szelíden belém karolna
s nem hozna többé fagyot
az őszi alkonyat,
ahogy a szobám ablakából
néptelen utcákra nézek.
Rozzant székbe roskadva várlak
még a lét sem pisszen mögülem
s hagyom, hogy peregjenek
szótalanul a percek,
csak a rideg szél verdesi
s kopog a szemközti ház ajtaján.
Titokba borult a felhőkön túli éj,
fénylő pontok bújtak elő
ölelve a magányos szobát
s kövek terhe alatt az este
világot gyújtott a sarokban
s mozdulatlan nézem ahogy
az árnyékok elnyúlnak a falon.
2014. március 16., vasárnap
Mondd meg...
Mondd meg ki is vagyok én
és miért keresem a nyíló orgona
illatát ha a tavasz jő,
és miért vágyom ölelni a csendbe
fulladt partot köröttem,
ha széthordja a szél, a lépteimben
mormogott igéket mögülem.
Mondd meg ki is vagyok én
és miért keresem a fűben búvó
ciriplő tücsök dallamát,
és miért vágyom a megnyíló ég alatt
nevén szólítani kicsiny csillagomat
ha lezárt szemhéja alól, könnyét ejti
és eső mossa az elszáradt avart.
Te tudod ki is vagyok én
és miért keresem ifjúságom
havakban hulló nyarait,
miért vágyok a zöld dombok hátán
magányosan megpihenni
és ha megkérdik tőled, ismered talán
keresed régen elfeledett nyomát
hol a fűzfák suttognak ezer mesét,
és a folyó dúdolja búsan még a dalát.
2014. január 3., péntek
Már nem félek
könnyeim ecsetként húznak vonást
méla bút ejt elém a magány
és a kifosztott szívtől mint a csillagok
távolabb már nem is lehetsz.
Nem kérded merre járok
ha sötétlik az est a Duna fölött
és sűrű köd szitálja permetét
a ringó hullámokon tótágast állva
simulva bújik hozzám az éj.
Többé már nem vigyázod lépteim
ott hol erdőt ringatott keblein a nyár
és Uram! Már nem félek az üres utcákon
ha árnyékomat látom a karcolt falakon
és széltől reccsen mögöttem havasan a táj.
Mondd merre jársz ha lábam előtt
térdre borulnak a délcegen álló fák
a kies utakon magam vagyok
és egymagam vagyok a jegenyesoron
hol kandeláber fénye pislákol fölöttem.
Nem kérded merre járok
ha sötétlik az est a Duna fölött
és sűrű köd szitálja permetét
a ringó hullámokon tótágast állva
simulva bújik hozzám az éj.
Többé már nem vigyázod lépteim
ott hol erdőt ringatott keblein a nyár
és Uram! Már nem félek az üres utcákon
ha árnyékomat látom a karcolt falakon
és széltől reccsen mögöttem havasan a táj.
Mondd merre jársz ha lábam előtt
térdre borulnak a délcegen álló fák
a kies utakon magam vagyok
és egymagam vagyok a jegenyesoron
hol kandeláber fénye pislákol fölöttem.
Mondd miért nem látod ha reszketek
ha oltalomra vágyom mint gyermeked
és mint egy őszi falevél kopottan
ha oltalomra vágyom mint gyermeked
és mint egy őszi falevél kopottan
elalélok egy csendes zugban
hol álmokat rejt nekem még az éj.
Mondd miért könnyeznek a füzek
hol álmokat rejt nekem még az éj.
Mondd miért könnyeznek a füzek
ha szívemben mindig a nyár lakozik
és mondd miért sírnak velem az augusztusok
ha bennem az égi fények gyúlnak
és lehunyt szemem alatt téged látlak.
és mondd miért sírnak velem az augusztusok
ha bennem az égi fények gyúlnak
és lehunyt szemem alatt téged látlak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)