Már nem félek

Csak ülök egy  összegyűrt papír fölött

könnyeim ecsetként húznak vonást

méla bút ejt elém a magány

és a kifosztott szívtől mint a  csillagok

távolabb már  nem is lehetsz.

Nem kérded  merre járok
ha sötétlik  az est  a Duna fölött
és sűrű köd szitálja  permetét
a ringó hullámokon tótágast állva
simulva bújik  hozzám az éj.

Többé  már nem vigyázod  lépteim
ott hol erdőt ringatott  keblein a nyár
és Uram! Már nem félek az üres utcákon
ha  árnyékomat látom a karcolt falakon
és széltől reccsen mögöttem havasan a táj.

Mondd merre jársz ha lábam előtt
térdre borulnak a délcegen álló fák
a kies utakon magam vagyok
és egymagam vagyok a jegenyesoron
hol  kandeláber fénye  pislákol fölöttem.

Mondd miért nem  látod ha reszketek
ha oltalomra vágyom mint  gyermeked
és mint egy  őszi falevél kopottan

elalélok egy csendes zugban
hol álmokat rejt  nekem még az éj.

Mondd miért könnyeznek  a füzek

ha szívemben mindig a nyár lakozik
és mondd miért sírnak  velem az augusztusok
ha bennem az égi fények gyúlnak
és  lehunyt szemem alatt téged látlak.

Ki mondja meg

Ki mondja meg, hogy  merre visz az utam

ha járatlan az  ösvény melyre  lépek
ha kacérkodva intenek  az elém vetett szavak
s fészket raknak minden  gondolatomban
ahogy a rögös úton a szűk utcákon át
magam előtt rugdosom sorsom.

Ki mondja meg, hogy merre menjek
ha  reszkető kezemből elillan az élet
ha  fohászba szőtt esti csend honol  a városon
s a szobám falán  árnyékok kísértnek
lustán nyújtózva felém lépnek
és gyermekként  alélok vetetlen ágyamon.

Ki mondja meg, hogy ne sírjak a kereszt alatt
ha  lehulló lepel  takarja sírodat
ha tavasznak  virága koszorút fon föléd
bevésődve a fába az  őszi alkonyat
s görnyedten szorítom magamat fejfádra
mit neked ádott de meg nem áldott  az Isten.

Magány

Ott várom felkelni a napot,

hol nyugszik sziluettjén az est,

 hervatag színeiben lépdel mögötte,

rongyosra gyűrve,
álmatlan álmok járnak körbe.

Csak zubog a gondolat bennem,

mint a vízesés a sziklák peremén,

 vissza veri lüktetését, szívnek hangjain.

Hulló lombok

tavaszban jött
s virágba borult
tőle a szikár föld
reményében
nyílott nekem
sok virága réteknek


reszket már
a nyár ízében
sötétlő viharfelhők
táncolnak a vad szélben
s fagyottan zuhannak

lábam elé szirmai    

zúgnak bennem
a harangok

kongatja a  szél
s jajduló fájdalmam
tüzében égve
veled haltam meg

hulló lombok
száraz avarján
s elmúlásában érzem

az őszök illatát