ha kacérkodva intenek az elém vetett szavak
s fészket raknak minden gondolatomban
ahogy a rögös úton a szűk utcákon át
magam előtt rugdosom sorsom.
Ki mondja meg, hogy merre menjek
ha reszkető kezemből elillan az élet
ha fohászba szőtt esti csend honol a városon
s a szobám falán árnyékok kísértnek
lustán nyújtózva felém lépnek
és gyermekként alélok vetetlen ágyamon.
Ki mondja meg, hogy ne sírjak a kereszt alatt
ha lehulló lepel takarja sírodat
ha tavasznak virága koszorút fon föléd
bevésődve a fába az őszi alkonyat
s görnyedten szorítom magamat fejfádra
mit neked ádott de meg nem áldott az Isten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése