Hallom hívó szavát

Hallom hívó szavát a nyárnak,
mikor ősz suhan át
zizzenő levél alatt,
ős tölgyek suttogják az elmúlást,
lehullanak a levelek.
Lépkedek az avar takarta
köves úton - haza hozzád.
Halk dallamot suttog felém
a szertelen augusztusi délután,

s ajkam szegletében ízét keresem. 

Neszez  a szél a fák alatt,

harmatot hullajt
könnyezve az  ősz-idő,

s zord tél küszöbén
szívembe bebocsátást kér
minden eltűnt emlékkép.
S távol, hegyek fölött
felhők járnak kéjesen táncot,
ölelve gondolataimat.

Mily sápadtan,
hangtalanul surran
mögém az éj,
mécsek gyúlnak - végtelen,
fénylő pontokat rajzolva
magányom sötét egén.
Szél söpör át a ligeten,
magával viszi az ősz színeit,
csak képzetem koldult vágyai
maradnak  nekem.

Lesz -e hajtása
csírájában elfojtott
szavaimnak?
Adhat-e nekem mást
a szertefoszló alkonyat,
mint Istenhez szóló
mérhetetlen áhítat?

S ahogy állok, esőtől ázottan,
a kéttornyú templom falai
könnyeket fakasztanak.
Keresem az esti csendben,
szemedben rejlő fénylő Napod,
szorító karod marasztaló mozdulatát
s mert visszhangod vagyok,
fülemben hallom még most is szavad.
 
Mikor alakot ölt árnyékom
s vetül a szemközti falra,
magam mögött hagyom
romkocsmák füstös utcáit,
s megállok egy bérház előtt,
hogy  egy utolsót intsek
az előttem haladó estnek.