Elhagyott utakon

Földre hull a rőt-vörös szeptember,

saját rítusát járja élet és halál.

Kavargó széllel táncol a túlvilágra,

maskarát ölt magára az ősz.

Nem kell a fagy a zöld lombnak,

mégis hideg fényben e táj.

Levelet zörget a november, 

és a szürke utcákra észrevétlen,

köd-fátyol pára ereszkedik.

Nem kell a fagy az öreg tölgynek,

magában búsong a határ. 

Relikviát őriz a havas hegy orma,

sehol egy árva virág,

és a nyár sem borzolja kócossá

part menti füzek ágait. 

Úgy sírsz, mint egy riadt gyermek,

reszketsz, akár a téli erdő,

és úgy sírsz, mint a sirató asszony

ki temetni engedett.

Zokogásod vaj' ki hallja meg?

Csüggedsz mindhalálig, 

meztelenre vetkőzteted csonka szíved.

Nyomorúságod mélységében

lehetsz -e még önmagad?

Húzd magadra antik ékszered,

mosolyod legyen kaján 

és ne rejtsd el vézna tested, 

mikor elfogy belőled az élet,

hisz sorsot húz nap és éj.

Összeroppan a fagyott üvegcserép,

vizek hátán pajkosan nevetgél a fény.