Már nem félek

Csak ülök egy  összegyűrt papír fölött

könnyeim ecsetként húznak vonást

méla bút ejt elém a magány

és a kifosztott szívtől mint a  csillagok

távolabb már  nem is lehetsz.

Nem kérded  merre járok
ha sötétlik  az est  a Duna fölött
és sűrű köd szitálja  permetét
a ringó hullámokon tótágast állva
simulva bújik  hozzám az éj.

Többé  már nem vigyázod  lépteim
ott hol erdőt ringatott  keblein a nyár
és Uram! Már nem félek az üres utcákon
ha  árnyékomat látom a karcolt falakon
és széltől reccsen mögöttem havasan a táj.

Mondd merre jársz ha lábam előtt
térdre borulnak a délcegen álló fák
a kies utakon magam vagyok
és egymagam vagyok a jegenyesoron
hol  kandeláber fénye  pislákol fölöttem.

Mondd miért nem  látod ha reszketek
ha oltalomra vágyom mint  gyermeked
és mint egy  őszi falevél kopottan

elalélok egy csendes zugban
hol álmokat rejt  nekem még az éj.

Mondd miért könnyeznek  a füzek

ha szívemben mindig a nyár lakozik
és mondd miért sírnak  velem az augusztusok
ha bennem az égi fények gyúlnak
és  lehunyt szemem alatt téged látlak.