Ki mondja meg

Ki mondja meg, hogy  merre visz az utam

ha járatlan az  ösvény melyre  lépek
ha kacérkodva intenek  az elém vetett szavak
s fészket raknak minden  gondolatomban
ahogy a rögös úton a szűk utcákon át
magam előtt rugdosom sorsom.

Ki mondja meg, hogy merre menjek
ha  reszkető kezemből elillan az élet
ha  fohászba szőtt esti csend honol  a városon
s a szobám falán  árnyékok kísértnek
lustán nyújtózva felém lépnek
és gyermekként  alélok vetetlen ágyamon.

Ki mondja meg, hogy ne sírjak a kereszt alatt
ha  lehulló lepel  takarja sírodat
ha tavasznak  virága koszorút fon föléd
bevésődve a fába az  őszi alkonyat
s görnyedten szorítom magamat fejfádra
mit neked ádott de meg nem áldott  az Isten.

Mégis miért.....

Hiába ráncolja homlokát
lopakodik felém kéretlen az ősz,
lomha léptekkel  taposom
járom az avar illatú erdőséget,
hol egymásba ölelkezve szelíden hajolnak
levetett gúnyáik fölött a lombok.

Látod-e a szemeddel  mit én látok
ha elnézek  az árnyas fák levelei között
megbújva simogat az őszben járva a sugaras ég
s a  lehajló ágakról  alá csordulva a  hajnal
lombok koronái alatt bíborban öleli a csendet
s mögém lépve árnyékot vet  gyöngén  fénye.

Mégis miért sír  és miért bánatos
miért ejt könnyet ha szürkül az ég
s miért  ropja táncát  langy szellőben
a felkapott falevél előttem
s miért lett ily öreg ez a nyár.

Előttem jár az ősz

Bennem akkor is, mindig nyár lesz,

ha megvénülve hangtalan sír a táj.
Rozsdás avar fedi be a ligetet,
hol az ős fák lombajai alatt,
megzörren az ősz-idő.
Fájdalmukban jajdulnak  a hegyek,
mezőkön megsárgulva, földekre borul a kalász.
Deressé vált határban varjak kárálnak
mert közeleg  a tél.
Szürke, ködös hajnalok elfedik
dús rétek zöldellő bársonyát.
Bennem akkor is, mindig nyár lesz,
ha  lépteim nyomát  mossa az eső.
Kopottan a házak faláról,
hömpölyög megáradva  a folyó,
ha sorfalat állanak,
meghajolva, zord szélben
feszítve, fasoron a  jegenyefák,
 s széltől táncoltatott  leveleket söpör
elém az őszelő idő.
Bennem akkor is, mindig nyár lesz
ha  pírjában sebzett arcomon,
ráncaiban sóhajtanak a holnapok,
fekete csuhát öltve magára
ablakomon kopogtat a magány,
s  csend üli meg az otthon melegét,
hol a gyertya pisla fénye ád világot,
s az időt megállítva keresem benne
múltam válaszát.

Magány

Ott várom felkelni a napot,

hol nyugszik sziluettjén az est,

 hervatag színeiben lépdel mögötte,

rongyosra gyűrve,
álmatlan álmok járnak körbe.

Csak zubog a gondolat bennem,

mint a vízesés a sziklák peremén,

 vissza veri lüktetését, szívnek hangjain.

Hulló lombok

tavaszban jött
s virágba borult
tőle a szikár föld
reményében
nyílott nekem
sok virága réteknek


reszket már
a nyár ízében
sötétlő viharfelhők
táncolnak a vad szélben
s fagyottan zuhannak

lábam elé szirmai    

zúgnak bennem
a harangok

kongatja a  szél
s jajduló fájdalmam
tüzében égve
veled haltam meg

hulló lombok
száraz avarján
s elmúlásában érzem

az őszök illatát

Megbújnék kezedben

Megbújnék kezedben

ágaidba kapaszkodnék,

ringanék a szélben

hullajtva hervadó
szirmait a nyárnak.

Táncolnék 

selyem köntösbe

font éj-hajnal

ragyognék benned

mint drágakő-ékszer,

fátyolba bújtatott

hullámokon  úszó

messzi fények.

Megbújnék szemed
azúrkék tengerének
est-csillagain,
viharfelhőben
fényeddé lennék
cseppekben folynék
völgyeiden át,
fodros ráncaiban
megbújva benned
arcomat temetném
mint hajnal-pír
rózsás ajkaimon
érezném ízében
titkos randevú
halkuló sóhaját

Káprázat

A szavak ömlenek,  kikívánkozva
vajúdva a világra, kínját én állom.
Idegenek arcok.

Idegen a hely, ahol vagyok.
Élek még?
Csípj meg! De ne rúgj belém.

Csak érzem, nem tudatos
egyetlen lépésem sem.
Nyikorogva szól a megmunkált vas.

Elmém bont, fejemből elvész a vízió. 

Elérhetelen a horizont, 

az ég és a föld, összeérni látszik,

hol nincs lent és fent,
csak csillagok, ahogyan

futnak a fénytelen üvegen. 

Elmegyek, el a zakatoló zajjal.

Dobol az eső

Megült a csend 

végtelen időn át

ily hirtelen 

elhallgattak a fák

nem szólnak hozzám

nem hívnak az ős erők

hol  a fény

hol az árny

csúfot űz velem

s szívem hevesebben ver

mint az eső

a házak tetején

végtelen  tengert alkotva

s hömpölyög végig

az utcák kövein

dobol az eső

veri az ablakot.

a házak falára 

festett rajzokat

a port az utcákon

az üres tereken

az önfeledt kacagást

szerelmet

ott felejtett 

elhagyott életeket

elnyeli a város

s oly hangos a csend

üvegbe zárt világ

ablakon át

csak dobol az eső

dobog a szív.