Mikor ír az ember? Ha boldog, általában nem ír, csak át akarja élni a pillanatot. A tollat, laptopot, stb., csak akkor veszi elő, amikor már túl van az érzelmi hullámvasutak okozta első, vagy sokadik sokkon, és az érzelmi töltések gyengülnek, elcsendesednek.
Akkor ír, amikor visszaemlékezik. Akár a boldogságra, akár a csalódásokra, bármire. A lírai kifejezésforma egyik sajátossága, hogy halkulnia kell a szenvedélynek, az erős érzéseknek ahhoz, hogy kifejezhetővé váljanak.
Akkor ír, amikor visszaemlékezik. Akár a boldogságra, akár a csalódásokra, bármire. A lírai kifejezésforma egyik sajátossága, hogy halkulnia kell a szenvedélynek, az erős érzéseknek ahhoz, hogy kifejezhetővé váljanak.
Bella Beáta kifejezetten lírikus költő, témája főként belső lelki világa, a múlt emlékei, fájdalmai, azok következményei, a jelen viszontagságai, ellentétek és párhuzamok, fény és árnyék, jó és rossz, vagyis maga az élet. Valós dolgokról ír, olyan hozzáértéssel és egyedi eszközrendszerrel, ami kevés kortárs költőre jellemző. Bár Bella István személyében, aki nagybátyja volt, lehetősége volt bekerülni az irodalmi körforgásba, mégis a saját útját járta, a saját elképzelései és életszemlélete alapján és járja ma is.
Verseiben általános téma az örökös, önmagával való vívódás, rákérdezés az élet és a halál folyamatára, lényegére, írásai elmélkedések, finom és mély analitikával megfűszerezve, filozofikus ok-okozati gondolkodással és magyarázatokkal. Kérdésfeltevés, és lehetőségek keresése.
Költői énje ugyanúgy, mint általános értelemben vett személyisége érti és érzi, hogy a szenvedés, a fájdalmak, a csalódások és az út, amin járunk, minden buktatójával, gödrével, emlékével, a legnagyobb kincs. Nem lehet kikerülni, nem lehet elcserélni, mert ez az az út, amin járnunk kell ahhoz, hogy oda juthassunk, ahová mindig is szerettünk volna. Magánemberként és költőként is vállalja a feladatot, a megpróbáltatásokat, időnként még mások helyett is.
Művei mély, belső önelemzések is, melyek saját létét, képességeit eredményeit is elfogulatlanul vizsgálják. Amilyen mélyen megérintik a külvilág visszásságai és bizonytalansága, úgy írja át érzékeny, lírai folyamatokká a lelkében válaszként megjelenő gondolatokat.
Költői énje ugyanúgy, mint általános értelemben vett személyisége érti és érzi, hogy a szenvedés, a fájdalmak, a csalódások és az út, amin járunk, minden buktatójával, gödrével, emlékével, a legnagyobb kincs. Nem lehet kikerülni, nem lehet elcserélni, mert ez az az út, amin járnunk kell ahhoz, hogy oda juthassunk, ahová mindig is szerettünk volna. Magánemberként és költőként is vállalja a feladatot, a megpróbáltatásokat, időnként még mások helyett is.
Művei mély, belső önelemzések is, melyek saját létét, képességeit eredményeit is elfogulatlanul vizsgálják. Amilyen mélyen megérintik a külvilág visszásságai és bizonytalansága, úgy írja át érzékeny, lírai folyamatokká a lelkében válaszként megjelenő gondolatokat.
Érzékenysége révén abszolút ráérzéssel és logikával érzékeli a világot, és kimondja az „ítéletet”, ha úgy érzi, ki kell mondani. Nem díszíti fel a szavait, a mondatait feleslegesen, őszintén, egyszerűen és mégis rendkívüli lírai képességgel adja át mindazt, amit érez és gondol a világról, a létezésről, önmagáról.
Szerkesztő, Andrea Viktória Vincze
Az irodalom szellemiségével átitatott légkörében nevelkedtem a Dunakanyar festői szépségű községében Leányfalun. Aki ismeri, élt, vagy járt már arra pontosan tudja, hogy a Pilis és a kis – Duna fogja közre.
Gyerekkorom és a szülői ház
Édesapám, rajongott a szépirodalomért, már gyermekként tollat ragadott. Tanító és később tanáremberként is szeme előtt tartva az irodalom szeretetét, csendesen és visszafogottan, - fiókja mélyére rejtette írásait. Nagyon szoros volt közöttünk az apa és lánya kapcsolat. Családomban az egyetlen voltam, aki megértettem őt, pedig akkor még nagyon éretlen és fiatal voltam ahhoz, hogy egy, az 1956-os időszakot megélt ember verseit és írásait megértsem. 1992-1996 között kerültek írásai olvasói körökbe.
Huszonhárom évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy édesapám szellemi hagyatékából mélyet merítsek, elmerüljek a régi kézirataiban. Olvasgatom a hosszú levelezéseket amit Földeáki Gézával folytatott. Édesapám egyik levelében megemlítette neki, hogy a „költő” Bella Pistával rokoni kapcsolatban állnak. Földeáki válaszlevelében utalást tett arra, hogy Bella Pistával, Ágh Istvánnal gyakorta összefutnak, jól ismeri szerinte kérjen Bella Pistától ajánlást a kiadóhoz.
Átjárta minden részemet az izgalom, a szívem mégis belefájdult az emlékezésekbe. Nagyapám és édesapám közötti kapcsolat a távolság miatt egyre nőtt, de levelezésükben mindig beszámoltak egymás felé, hogy éppen mi történik a családi fronton.
Nagyapám gyakorta feltette a kérdést leveleiben
– Na és a költő Pistánk, hogy van mostanság?
– Hogy áll az új kötete?
– Kaptál Gyurkám tiszteletpéldányt?
Nagyapám mindig azt mondogatta, hogy apámnak tehetsége volt, Pistának meg szorgalma.
Így emlékszem vissza tizenéves koromból:
„Édesapám a verandán ült, kezében az égő cigarettával. Olvasgatott, kéziratokat tett maga elé az asztalra. Kíváncsian ültem mellé, majd némi hallgatás után történeteket kezdett mesélni Pontyanyóról, meg Dobrodáról. A nagy mesélést azonban félbe kellett szakítania mivel vendég érkezett a házhoz.
– Magdikám itt van Pista megérkezett. Kiáltott édesanyám felé a konyhába.
Meleg üdvözlések, ölelések következtek, majd tekintete rám szegeződött. Már akkor tudta, hogy a Bellák között én egy nagyon különleges kislány vagyok.
A kiadós ebéd után rendszerint a nappaliban folytatódtak a nagy beszélgetések.
Állt ott egy öreg zongora. Már a billentyűk is beragadtak rajta, de én mégis kitartóan ültem előtte, és azt játszottam, hogy zeneszerző vagyok. Bella Pista is gyakorta játszott ezen az öreg zongorán.
Egyik alkalommal így szólt édesapámhoz
– Ennek a gyereknek abszolút hallása van. Tanuljon zenét.
Végül nem lett zeneszerző belőlem.
Kisgyermekként sokat hallottam (a jelzőt mindig mindenki oda tette elé) a „költő Pista” mivel a családban volt még egy Bella István aki Németországban élt akkortájt.
Gyerekként fel sem foghattam, hogy milyen jelentőséggel bír a József Attila díj, vagy éppen a Kossuth díj. Édesapám gyakran beszámolt arról, hogy Pistának újabb könyve jelent meg.
A könyvespolcon Marx és Engels, Széchenyi Zsigmond, Fekete István, könyvei mellett ott sorakoztak a Szép Versek Antológiák az 1974. évtől kezdődően.
Tizenéves koromban órákat ültem a szőnyegen és verseket olvastam. A repertoáromba minden belefért, faltam a betűket. Latinovits Zoltánt hallgattam – József Attila verseket szavalt. Vele szavaltam én is. Kamaszként, egyre gyakrabban szegődtem édesapám mellé kísérőként irodalmi délutánokra, melyet Bella István szervezett.
Gyerekkorom és a szülői ház
Édesapám, rajongott a szépirodalomért, már gyermekként tollat ragadott. Tanító és később tanáremberként is szeme előtt tartva az irodalom szeretetét, csendesen és visszafogottan, - fiókja mélyére rejtette írásait. Nagyon szoros volt közöttünk az apa és lánya kapcsolat. Családomban az egyetlen voltam, aki megértettem őt, pedig akkor még nagyon éretlen és fiatal voltam ahhoz, hogy egy, az 1956-os időszakot megélt ember verseit és írásait megértsem. 1992-1996 között kerültek írásai olvasói körökbe.
Huszonhárom évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy édesapám szellemi hagyatékából mélyet merítsek, elmerüljek a régi kézirataiban. Olvasgatom a hosszú levelezéseket amit Földeáki Gézával folytatott. Édesapám egyik levelében megemlítette neki, hogy a „költő” Bella Pistával rokoni kapcsolatban állnak. Földeáki válaszlevelében utalást tett arra, hogy Bella Pistával, Ágh Istvánnal gyakorta összefutnak, jól ismeri szerinte kérjen Bella Pistától ajánlást a kiadóhoz.
Átjárta minden részemet az izgalom, a szívem mégis belefájdult az emlékezésekbe. Nagyapám és édesapám közötti kapcsolat a távolság miatt egyre nőtt, de levelezésükben mindig beszámoltak egymás felé, hogy éppen mi történik a családi fronton.
Nagyapám gyakorta feltette a kérdést leveleiben
– Na és a költő Pistánk, hogy van mostanság?
– Hogy áll az új kötete?
– Kaptál Gyurkám tiszteletpéldányt?
Nagyapám mindig azt mondogatta, hogy apámnak tehetsége volt, Pistának meg szorgalma.
Így emlékszem vissza tizenéves koromból:
„Édesapám a verandán ült, kezében az égő cigarettával. Olvasgatott, kéziratokat tett maga elé az asztalra. Kíváncsian ültem mellé, majd némi hallgatás után történeteket kezdett mesélni Pontyanyóról, meg Dobrodáról. A nagy mesélést azonban félbe kellett szakítania mivel vendég érkezett a házhoz.
– Magdikám itt van Pista megérkezett. Kiáltott édesanyám felé a konyhába.
Meleg üdvözlések, ölelések következtek, majd tekintete rám szegeződött. Már akkor tudta, hogy a Bellák között én egy nagyon különleges kislány vagyok.
A kiadós ebéd után rendszerint a nappaliban folytatódtak a nagy beszélgetések.
Állt ott egy öreg zongora. Már a billentyűk is beragadtak rajta, de én mégis kitartóan ültem előtte, és azt játszottam, hogy zeneszerző vagyok. Bella Pista is gyakorta játszott ezen az öreg zongorán.
Egyik alkalommal így szólt édesapámhoz
– Ennek a gyereknek abszolút hallása van. Tanuljon zenét.
Végül nem lett zeneszerző belőlem.
Kisgyermekként sokat hallottam (a jelzőt mindig mindenki oda tette elé) a „költő Pista” mivel a családban volt még egy Bella István aki Németországban élt akkortájt.
Gyerekként fel sem foghattam, hogy milyen jelentőséggel bír a József Attila díj, vagy éppen a Kossuth díj. Édesapám gyakran beszámolt arról, hogy Pistának újabb könyve jelent meg.
A könyvespolcon Marx és Engels, Széchenyi Zsigmond, Fekete István, könyvei mellett ott sorakoztak a Szép Versek Antológiák az 1974. évtől kezdődően.
Tizenéves koromban órákat ültem a szőnyegen és verseket olvastam. A repertoáromba minden belefért, faltam a betűket. Latinovits Zoltánt hallgattam – József Attila verseket szavalt. Vele szavaltam én is. Kamaszként, egyre gyakrabban szegődtem édesapám mellé kísérőként irodalmi délutánokra, melyet Bella István szervezett.
” Álltunk a tömegben, apám odalépett Pistához. Meleg ölelés és kézfogás. „Gyurka”- mert így hívta édesapámat.
– Gyurka gyere bemutatnálak valakiknek.
Magam előtt látom apám arcát. Félmosoly, majd fejbiccentés következik Micsoda alázatossággal, és mély tisztelettel üdvözölik egymást. A tömegből egy fiatal férfi lép ki. Kezében egy vékonyka forma könyvet tart. A borítón ugyan az a férfi arcképe látható, mint aki a könyvet a tartja. Néhány bizalmas szót vált a fiatal férfival, majd a tömeg felé fordul. Tekintete csendre inti a jelenlevőket. Úgy vezényel, mint a szimfonikus zenekar előtt álló karmester. Bemutatja ifjú pártfogoltját, a könyvét tartó fiatal férfi felé fordul aki belekezdett versei felolvasásába. „
1983-1992. közötti időben született verseim mind az asztalfiókba kerültek. Édesapámat nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy lát-e bennem fantáziát a mi Pistánk. A kéziratokat átadta neki, majd hosszú várakozás után egyik alkalommal az Élet és Irodalom szerkesztőségében volt találkozója Bella Istvánnal édesapámnak. Ez volt az első találkozás ahol nem mint a kedvenc unokahúga álltam előtte. Komoly kritikát kaptak írásaim, de nem tántorított el attól, hogy továbbra is verseket írjak. Mint mindenki én is bejártam az evolúciós utamat. A gyerekkori versekből lettek a kamaszkori, lázadó, a menekülni akaró versek, majd hosszú hallgatás követte.
1992-ben hivatásos állományt választottam. Kezemben a toll helyett " fegyvert" viseltem az oldalamon. Szerelem, házasság, a gyermekvállalás, a hivatás tudat, elválás lányaim édes apjától. A sok csalódás felemésztette a bennem lévő líraiságomat.
2013-ban egy új időszámítás vette kezdetét. A Kopaszi gáton jártam. A Duna illata, az új szerelem, vagy mind kettő kellett hozzá – felnőtt nőként megírtam első költeményemet. Már nem tudtam vissza tartani az elmúlt 20 év nagy hallgatását. Az internet és a közösségi portálok segítségével megismertek a nevemmel és az írásaimat. Több irodalmi csoportnak lettem tagja, részt vettem irodalmi délutánokon, de magam is főszerepet vállaltam felolvasó estek háziasszonyaként. A nevemet szép lassan összekapcsolták Bella István nevével. Jöttek a kérdések, a hosszú beszélgetések olyan emberekkel akik személyes ismeretségben, baráti viszonyban voltak vele.
Egyre több felkérés érkezett antológiai megjelenés végett, de csak három kötetben vállaltam szerepet. Önálló kötetem még nincs, talán azért mert még mindig nem állok készen rá.
Minden lehetőségem meg volt arra, hogy az irányvonalat tartsam. Útravalót és tanítást kaptam a verseléshez, de az életre felkészülésre nem. Kudarcok, elkeseredések, megingások, hit vesztés, de leginkább magamba vetett hitem hagyott el. Majd talpra állás, csalódások, újabb harc és küzdelem.
Túl magasra tették fel a lécet. Hogy képes leszek-e megugrani? Ha győzni fogok, magamat győzöm le. Ha veszítek azt méltósággal fogom tenni.
– Gyurka gyere bemutatnálak valakiknek.
Magam előtt látom apám arcát. Félmosoly, majd fejbiccentés következik Micsoda alázatossággal, és mély tisztelettel üdvözölik egymást. A tömegből egy fiatal férfi lép ki. Kezében egy vékonyka forma könyvet tart. A borítón ugyan az a férfi arcképe látható, mint aki a könyvet a tartja. Néhány bizalmas szót vált a fiatal férfival, majd a tömeg felé fordul. Tekintete csendre inti a jelenlevőket. Úgy vezényel, mint a szimfonikus zenekar előtt álló karmester. Bemutatja ifjú pártfogoltját, a könyvét tartó fiatal férfi felé fordul aki belekezdett versei felolvasásába. „
1983-1992. közötti időben született verseim mind az asztalfiókba kerültek. Édesapámat nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy lát-e bennem fantáziát a mi Pistánk. A kéziratokat átadta neki, majd hosszú várakozás után egyik alkalommal az Élet és Irodalom szerkesztőségében volt találkozója Bella Istvánnal édesapámnak. Ez volt az első találkozás ahol nem mint a kedvenc unokahúga álltam előtte. Komoly kritikát kaptak írásaim, de nem tántorított el attól, hogy továbbra is verseket írjak. Mint mindenki én is bejártam az evolúciós utamat. A gyerekkori versekből lettek a kamaszkori, lázadó, a menekülni akaró versek, majd hosszú hallgatás követte.
1992-ben hivatásos állományt választottam. Kezemben a toll helyett " fegyvert" viseltem az oldalamon. Szerelem, házasság, a gyermekvállalás, a hivatás tudat, elválás lányaim édes apjától. A sok csalódás felemésztette a bennem lévő líraiságomat.
2013-ban egy új időszámítás vette kezdetét. A Kopaszi gáton jártam. A Duna illata, az új szerelem, vagy mind kettő kellett hozzá – felnőtt nőként megírtam első költeményemet. Már nem tudtam vissza tartani az elmúlt 20 év nagy hallgatását. Az internet és a közösségi portálok segítségével megismertek a nevemmel és az írásaimat. Több irodalmi csoportnak lettem tagja, részt vettem irodalmi délutánokon, de magam is főszerepet vállaltam felolvasó estek háziasszonyaként. A nevemet szép lassan összekapcsolták Bella István nevével. Jöttek a kérdések, a hosszú beszélgetések olyan emberekkel akik személyes ismeretségben, baráti viszonyban voltak vele.
Egyre több felkérés érkezett antológiai megjelenés végett, de csak három kötetben vállaltam szerepet. Önálló kötetem még nincs, talán azért mert még mindig nem állok készen rá.
Minden lehetőségem meg volt arra, hogy az irányvonalat tartsam. Útravalót és tanítást kaptam a verseléshez, de az életre felkészülésre nem. Kudarcok, elkeseredések, megingások, hit vesztés, de leginkább magamba vetett hitem hagyott el. Majd talpra állás, csalódások, újabb harc és küzdelem.
Túl magasra tették fel a lécet. Hogy képes leszek-e megugrani? Ha győzni fogok, magamat győzöm le. Ha veszítek azt méltósággal fogom tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése