Előttem jár az ősz

Bennem akkor is, mindig nyár lesz,

ha megvénülve hangtalan sír a táj.
Rozsdás avar fedi be a ligetet,
hol az ős fák lombajai alatt,
megzörren az ősz-idő.
Fájdalmukban jajdulnak  a hegyek,
mezőkön megsárgulva, földekre borul a kalász.
Deressé vált határban varjak kárálnak
mert közeleg  a tél.
Szürke, ködös hajnalok elfedik
dús rétek zöldellő bársonyát.
Bennem akkor is, mindig nyár lesz,
ha  lépteim nyomát  mossa az eső.
Kopottan a házak faláról,
hömpölyög megáradva  a folyó,
ha sorfalat állanak,
meghajolva, zord szélben
feszítve, fasoron a  jegenyefák,
 s széltől táncoltatott  leveleket söpör
elém az őszelő idő.
Bennem akkor is, mindig nyár lesz
ha  pírjában sebzett arcomon,
ráncaiban sóhajtanak a holnapok,
fekete csuhát öltve magára
ablakomon kopogtat a magány,
s  csend üli meg az otthon melegét,
hol a gyertya pisla fénye ád világot,
s az időt megállítva keresem benne
múltam válaszát.

Hulló lombok

tavaszban jött
s virágba borult
tőle a szikár föld
reményében
nyílott nekem
sok virága réteknek


reszket már
a nyár ízében
sötétlő viharfelhők
táncolnak a vad szélben
s fagyottan zuhannak

lábam elé szirmai    

zúgnak bennem
a harangok

kongatja a  szél
s jajduló fájdalmam
tüzében égve
veled haltam meg

hulló lombok
száraz avarján
s elmúlásában érzem

az őszök illatát

Megbújnék kezedben

Megbújnék kezedben

ágaidba kapaszkodnék,

ringanék a szélben

hullajtva hervadó
szirmait a nyárnak.

Táncolnék 

selyem köntösbe

font éj-hajnal

ragyognék benned

mint drágakő-ékszer,

fátyolba bújtatott

hullámokon  úszó

messzi fények.

Megbújnék szemed
azúrkék tengerének
est-csillagain,
viharfelhőben
fényeddé lennék
cseppekben folynék
völgyeiden át,
fodros ráncaiban
megbújva benned
arcomat temetném
mint hajnal-pír
rózsás ajkaimon
érezném ízében
titkos randevú
halkuló sóhaját