végtelen időn át
ily hirtelen
elhallgattak a fák
nem szólnak hozzám
nem hívnak az ős erők
hol a fény
hol az árny
csúfot űz velem
s szívem hevesebben ver
mint az eső
a házak
tetején
végtelen tengert alkotva
s hömpölyög végig
az utcák kövein
dobol az eső
veri az
ablakot.
a házak falára
festett
rajzokat
a port az utcákon
az
üres tereken
az önfeledt kacagást
szerelmet
ott felejtett
elhagyott
életeket
elnyeli a város
s oly
hangos a csend
üvegbe zárt világ
ablakon
át
csak dobol az eső
dobog
a szív.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése