Hidak

Lassan eltűnik belőlem
a méla közöny,
a köd is  fölszáll
a folyó fölött,
gomolygó füstje
láthatatlan hidat emel
a két partja között.
Őseink könnyét kövekké
formálta rég az idő,
s elrévedve tűnődöm,
hullámok hátán
én is  csak egy úszó
falevél vagyok.
A hegyek az erdő,
a kanyargó folyó
őrzi létemet.
Szólongatom, becézem
hívom magamhoz,
mégis űzöm
a gondolataimban
felejtett szavakat.
Hűvös a nyár,
a szél sem lebben.
Csendre int
a fák között
megbúvó alkonyat
s mozdulatlan állok
az ezüstben csillámló
hullámok előtt.