Megbújnék kezedben

Megbújnék kezedben

ágaidba kapaszkodnék,

ringanék a szélben

hullajtva hervadó
szirmait a nyárnak.

Táncolnék 

selyem köntösbe

font éj-hajnal

ragyognék benned

mint drágakő-ékszer,

fátyolba bújtatott

hullámokon  úszó

messzi fények.

Megbújnék szemed
azúrkék tengerének
est-csillagain,
viharfelhőben
fényeddé lennék
cseppekben folynék
völgyeiden át,
fodros ráncaiban
megbújva benned
arcomat temetném
mint hajnal-pír
rózsás ajkaimon
érezném ízében
titkos randevú
halkuló sóhaját

Káprázat

A szavak ömlenek,  kikívánkozva
vajúdva a világra, kínját én állom.
Idegenek arcok.

Idegen a hely, ahol vagyok.
Élek még?
Csípj meg! De ne rúgj belém.

Csak érzem, nem tudatos
egyetlen lépésem sem.
Nyikorogva szól a megmunkált vas.

Elmém bont, fejemből elvész a vízió. 

Elérhetelen a horizont, 

az ég és a föld, összeérni látszik,

hol nincs lent és fent,
csak csillagok, ahogyan

futnak a fénytelen üvegen. 

Elmegyek, el a zakatoló zajjal.

Dobol az eső

Megült a csend 

végtelen időn át

ily hirtelen 

elhallgattak a fák

nem szólnak hozzám

nem hívnak az ős erők

hol  a fény

hol az árny

csúfot űz velem

s szívem hevesebben ver

mint az eső

a házak tetején

végtelen  tengert alkotva

s hömpölyög végig

az utcák kövein

dobol az eső

veri az ablakot.

a házak falára 

festett rajzokat

a port az utcákon

az üres tereken

az önfeledt kacagást

szerelmet

ott felejtett 

elhagyott életeket

elnyeli a város

s oly hangos a csend

üvegbe zárt világ

ablakon át

csak dobol az eső

dobog a szív.