CONSUMMATUM EST

Egyszer én is azzá leszek.
Iszamós földben por és hamu.
Bús asztalnál kihűlő étek.
Consummatum est!
Bevégeztetett.
.
Okkal haragszik az Isten,
megveté a világot.
Nem átall bűnöket feloldani.
Én vagyok Káin, és te Ábel.
Erőtlen fények égnek csendesen,
karjaid között lomhán suhan az éj.
Hamis világ börtönéből menekülök,
távoli partok felé merengek.
.
Emlékezz!
Ha lombjukat vesztett fákon,
zúgó vihar söpör végig.
Emlékezz!
Ha egykedvű Őszt idéz a magány.
Setén kutatok kezed után,
szomorúan és alázattal nézlek.
Csak aludj csendesen.
Ha jót cselekszem,
ajtóm előtt bűn nem leselkedik,
nem támad orvul,
nem uralkodik vágy felettem.
De nagyobb az én bűnöm,
mintsem kihordva megszüljem.
.
Mert én Káin vagyok, és te Ábel.

Körhinta ( in memoriam 47 )

Versenyre kél év az évvel.
Egyre vadabbul rohan előre.
Évgyűrűket ró a fába,
beszállok a körhintába.

Jaj, hogy suhan!

Miért is forog?
Melódiát csikorogva jár a kerék.
Csak pörög és pörög a hinta.
Nincs kiszállás belőle.
Azt mondod, hogy lassú az öregkor,
hogy lomhább ütemet él a vén?
Már nem  számlálom a napokat,
az órákat, a perceket,
nem számlálom a  megtett köröket.
Mert ha kevés van belőle,
akkor fut igazán.
Száll, rohan az idő alattomosan előre.
Hányszor ment már így el,
és hányszor tért vissza
tüzesen, nyugtalan.
Eleven még a  gyermek.
Csak én öregszem, ő maradt réginek,
a réginél is gyötrőbbnek, és  féktelenebbnek.

Hidak

Lassan eltűnik belőlem
a méla közöny,
a köd is  fölszáll
a folyó fölött,
gomolygó füstje
láthatatlan hidat emel
a két partja között.
Őseink könnyét kövekké
formálta rég az idő,
s elrévedve tűnődöm,
hullámok hátán
én is  csak egy úszó
falevél vagyok.
A hegyek az erdő,
a kanyargó folyó
őrzi létemet.
Szólongatom, becézem
hívom magamhoz,
mégis űzöm
a gondolataimban
felejtett szavakat.
Hűvös a nyár,
a szél sem lebben.
Csendre int
a fák között
megbúvó alkonyat
s mozdulatlan állok
az ezüstben csillámló
hullámok előtt.

Exitus

Valami más az ami fáj.
Levetett inget hord a nyár.

Hé ! Ne szól szólj hozzám
azon  a nyelven, amit meg nem értek.
Inkább magamba fordulva hallgatok.

Miért olyan nehéz megtanulni a rendet?

.......  nem születtem vaknak
sem siketnek, sem némának,
így nem érzem azt, hogy lélegzem.....

Valami más az ami fáj!

Láztól ébredve fuldoklom,
tüdőm megtelik enyészettel.
Pokolfajzat a fájdalom.
Félek. Nem vezet vissza út.

Nincs otthonom. Soha sem volt...

.......viharlámpát gyújt a sötétség,
nesztelen vizek felszínén ringatózik az éj.
Árnyak settenkednek fák közé,
mélyen hallgat, hívó szavamra nem felel.....

Hideg fények derengnek.
Komorak a sötétre festett képek,
szemeden elidőznek a tarka  színek.
Földre menekül fáról a zöld.

Fátum

Háború dúl.
Békéért kiáltok.
Bűntől  gyötrődve
lelkem terhét hordozom.
Feloldoz tán az Isten.
Ha van Isten!
S kérdem én,  Uram
elég e a hit, hogy méltón
áldozzak előtted.

Zsoltárom a tavasz.
S az április?
Bolondos és csalfa.
Szelíden szólongat,
nesztelen  hív, csábít
ha hallgatag vágyam
magába roskadva
elkorhadt  kereszten pihen.

....de a  hit szilárd.
Erősebb mint edzett acél.
Nem járja át rettegés,
meghalni sem fél.....

Menni, menni, menni kell!

Mikor folyók felszínén
tükröződnek az esti fények
elülnek  hideg tavak arcán
gyűrűzve a remegések.

Engedj be

Őszt görgetek magam előtt.
Megsárgult köntösbe bújnak a fák.
Erdő mélyén nem dalol a nyár.
Mögöttem elhervadt,
eltaposott árnyak maradtak.
Maradtam magamnak..
Zsolozsmát zeng a vágy,
jajkiáltásba fúlnak az igék,
süpped alattam az avar.
Talán nem lenne ennyire
magányos a csönd,
ha megtörné a szél
a  játszadozó éjt.
Mire az őszi falevél lehull,
engedj be szívedbe.
Tán ott, tombol még a nyár.
Súgd fülembe, hogy zöld a rét,
hullámzó folyó az emlék,
két partja között te vagy a híd.
Titkot rejt a csók, az ölelés.
Megalkuszik az idő, ha kevély is.
Hogyan csitíthatnám szomjam,
hisz hideg kint az est,
télbe fordulva bús magányt ád
hófehér havon a csend.
Mire az utolsó levél lehull,
engedj be magadhoz,
hisz halált hoz a kinti világra
lopakodva az éj.

Nem múlhat el....

Avar szaga van a földnek,
ahogy mozdulatomban
zörren a haraszt.
Magamra veszem őszidők
sok színű arcát,
szökell velem a nyár.
Ráncokat varrtak homlokomra
a mögöttem hagyott évek.
Halál kopogtat az ajtón,
deret fúj a szél,
párától tejfehér, az ablakom.
Hideg van idebent.
Szívem éppen, hogy  dobog,
üres tekintettel révedek,
forog velem  a világ,......
Hinnem kellene, hogy
nem csak szavak lesznek
a palatáblán,
nyomot hagyok a hóban,
megyek előre,
tavak maradnak, az eső után.
Nem múlhat el, hisz halkan
duruzsol fülembe a nyár,
langy eső mossa erdők
kiszáradt fövenyét.
Sarjadzó gondolatok
úsznak a felszínen,
elmerülök a mélyébe.
Kilökött szavakat
hordoz az őszidő,
magamra veszem,
sokszínű arcát.

Mennyit ér a szó

Mennyit ér a szó,
ha nem hallja meg senki,
egyedül járja ritmusát,
az őszi szél.

Mennyit ér a szó,
ha tébolyult eszmék keringenek,
behunyt szemmel lépek át,
a holnapok felett.

Mennyét ér a szó,
ha nem érezem  hárs illatát,
összehúzott kabátban,
magányosan kuporgok a padon.

Mennyit ér a szó,
ha élni nem engednek,
béklyóban hordja láncát,
kegyetlen, zord az  idő.

Mennyit ér a szó,
ha  keser  számban a nyár,
hó födi el a tiszta eget,
nem látom a haza vezető utat.

Figyeld szívedet.....

Figyeld az elsötétült égbolt alatt,
a kietlen partot.
A csendet! Ahogy körbefon,
ahogy meglebbenti a szél
a fodrokat, az ezüst hídon.

Figyeld szívedet, ahogy ütemet ver,
ahogy pulzál a vér az ereidben.
A magányt! Ahogy rád telepszik,
mint a hajnalban leszálló köd
a Duna felett.

Figyeld, mit suttognak a fák,
mikor fészket rak a nyár.
Illatától részegen fekszel,
kitudja hol - mezőben,
hol a lankák ívet húznak előtted.

Figyeld az ablakon át,
ahogy az eső mossa az utat.
Az áradatot! Ahogy magával sodorja
az őszben hömpölygő leveleket,
mikor aludni tér a bolondos nyár.

Figyeld, ahogy lehunyom szemem,
ahogy együtt dobog a szívem veled.
Ne kérdd miről álmodok...
Csak hagyd szunnyadni a lenyugvó Napot,
ha  kihunynak az utolsó fények, a város felett.

Tavaszt sírnak

Tavaszt sírnak kanyargó folyók,
gyökeret vetett part  menti fák,
álmosan ébred az árva világ.
Hátat mutatok a sivár földnek,
megyek feléd szirmot bontó nyár.
A jegenye fák fölött
hiába káráltok varjak!
Magasan jár  már a Nap,
hát eredjetek!
Rakjatok fészket más hazában.

Sirámoktól hangos az erdő,
búslakodnak  a lomb hullajtó fák,
ködfelhőt fúj  a szél, az elárvult mezőségre.
Vércse száll, magas hegyek ormain túl,
kitárt szárnyain, napfény suhan.
Nem rabolni jön.
Haza hívták a szelek.

Kondul  a harang
a templom  tornyán, várnak
a dombok, lankás tájak,
hegyek között megbúvó kis falum,
hol a Duna kanyarog, szelíden medrében,

Hallom hívó szavát

Hallom hívó szavát a nyárnak,
mikor ősz suhan át
zizzenő levél alatt,
ős tölgyek suttogják az elmúlást,
lehullanak a levelek.
Lépkedek az avar takarta
köves úton - haza hozzád.
Halk dallamot suttog felém
a szertelen augusztusi délután,

s ajkam szegletében ízét keresem. 

Neszez  a szél a fák alatt,

harmatot hullajt
könnyezve az  ősz-idő,

s zord tél küszöbén
szívembe bebocsátást kér
minden eltűnt emlékkép.
S távol, hegyek fölött
felhők járnak kéjesen táncot,
ölelve gondolataimat.

Mily sápadtan,
hangtalanul surran
mögém az éj,
mécsek gyúlnak - végtelen,
fénylő pontokat rajzolva
magányom sötét egén.
Szél söpör át a ligeten,
magával viszi az ősz színeit,
csak képzetem koldult vágyai
maradnak  nekem.

Lesz -e hajtása
csírájában elfojtott
szavaimnak?
Adhat-e nekem mást
a szertefoszló alkonyat,
mint Istenhez szóló
mérhetetlen áhítat?

S ahogy állok, esőtől ázottan,
a kéttornyú templom falai
könnyeket fakasztanak.
Keresem az esti csendben,
szemedben rejlő fénylő Napod,
szorító karod marasztaló mozdulatát
s mert visszhangod vagyok,
fülemben hallom még most is szavad.
 
Mikor alakot ölt árnyékom
s vetül a szemközti falra,
magam mögött hagyom
romkocsmák füstös utcáit,
s megállok egy bérház előtt,
hogy  egy utolsót intsek
az előttem haladó estnek.

Hagyaték

Térdepelve szorítom kezemet
s mögöttem fohászt
kergetnek az őszi szelek.
Nem fáj már az ordító bűn
szenvedés keresztjére
én vagyok aki tekintek.
Hiszem a teremtőt,
aki testet adott a léleknek.
Hiszem az Urat,
bár homlokomra
keresztet nem írt
mikor hegyek
ormairól hullottak
a széltől elsodródott falevelek.

Ha kezemet már ráncok borítják,
s hangom az esti csendbe merül
szememnek fénye szürke lesz
mint az októberi eső áztatta utcák.
Ha földet borítanak rám az éjek,
tudni fogom, hogy többé már
nem lesznek koppanó léptek
a szú ette parkettán,
s a Pilis mögött
már nem fogom látni,
a pirkadattal ébredő napot.

Nem lesz ki emlékezzen
hisz magammal viszem
az ölelő kezek melegét,
hosszú sétákat a parti fövenyen,
barangolásokat
az erdő mélyében.
Ha szétszóródik
minden részem
mikor a tavaszi szél
lágyan simogat,
csak könnyek maradnak
hagyatékul
akikben még ott maradtam.

Bár lennél velem
segítenél átlépni
minden fájdalmam felett.
De itt vagyok még
s hitem te benned rejlik Uram,
mert reám testáltad
szilánkjaira tört darabjait
a szavaknak.
Tudom milyen az ősz
ha koldusaként járom az utam
keresem a nyárnak andalító
illatát a havas tájon
s látom miként merülnek el
a csillagok,
hullámzó folyónak vízében.

Tudom milyen a szerelem
ha a kedves hiánya fáj,
s orcámat
nem csókolják vágytól
nedvesen szomjazva ajkak,
ha bánt mikor egyedül
fekszem a fénytelen
sötét szobában,
s vágyom hogy az eltépett
álmokat össze rakjam,
lyukas zsebemből kiszórt
morzsák között
sorsomba merülve
összekulcsolt kézzel
imára hajtsam fejem.

Még vágyom látni
a reggeli fényeket
érezni harmatos fű illatát,
s csillámló színekben
fürdő hullámokat
bukfencet vetni,
látni a ködben
megbúvó hegyeket,
templom tornya
fölött a túlparton..

Távolodik a határ

Bezárta szívét a nyár
fergeteges port kavart a szél
az üresen hagyott tereken,
függöny szállt a szürkületre
esőt hozott magával,
magányra vágyott a puszta föld.

Lépteimben távolodik
egyre messzebb  a határ,
mint az emlékek
roskadó  polcokon,
keresem  az avar keserű illatát,
egy  kopott bérház udvarán.

Mennék én elébe ha hívna,
csak szelíden belém karolna
s nem hozna többé fagyot
az őszi alkonyat,
ahogy a szobám ablakából
néptelen utcákra nézek.

Rozzant székbe roskadva várlak
még a lét sem pisszen mögülem
s hagyom, hogy peregjenek
szótalanul a percek,
csak a rideg szél verdesi
s kopog a szemközti ház ajtaján.

Titokba  borult a felhőkön túli éj,
fénylő pontok bújtak elő
ölelve a magányos szobát
s  kövek terhe alatt  az este
világot gyújtott a sarokban
s mozdulatlan nézem ahogy 
az árnyékok elnyúlnak  a  falon.

Mondd meg...

Mondd meg  ki is  vagyok én
és miért keresem a nyíló orgona
illatát ha a tavasz jő,
és miért vágyom ölelni a csendbe
fulladt   partot köröttem,
ha széthordja a   szél, a  lépteimben
mormogott igéket mögülem.

Mondd meg ki is vagyok én
és miért keresem a fűben búvó
ciriplő tücsök dallamát,
és miért vágyom a megnyíló ég alatt
nevén szólítani kicsiny  csillagomat
ha  lezárt szemhéja alól, könnyét ejti
és eső mossa az elszáradt avart.

Te tudod ki  is vagyok én
és miért keresem  ifjúságom
havakban hulló nyarait,
miért vágyok a zöld dombok hátán
magányosan megpihenni
és ha megkérdik tőled, ismered talán
keresed régen elfeledett nyomát
hol a fűzfák suttognak ezer mesét,
és a folyó dúdolja búsan még a  dalát.

Már nem félek

Csak ülök egy  összegyűrt papír fölött

könnyeim ecsetként húznak vonást

méla bút ejt elém a magány

és a kifosztott szívtől mint a  csillagok

távolabb már  nem is lehetsz.

Nem kérded  merre járok
ha sötétlik  az est  a Duna fölött
és sűrű köd szitálja  permetét
a ringó hullámokon tótágast állva
simulva bújik  hozzám az éj.

Többé  már nem vigyázod  lépteim
ott hol erdőt ringatott  keblein a nyár
és Uram! Már nem félek az üres utcákon
ha  árnyékomat látom a karcolt falakon
és széltől reccsen mögöttem havasan a táj.

Mondd merre jársz ha lábam előtt
térdre borulnak a délcegen álló fák
a kies utakon magam vagyok
és egymagam vagyok a jegenyesoron
hol  kandeláber fénye  pislákol fölöttem.

Mondd miért nem  látod ha reszketek
ha oltalomra vágyom mint  gyermeked
és mint egy  őszi falevél kopottan

elalélok egy csendes zugban
hol álmokat rejt  nekem még az éj.

Mondd miért könnyeznek  a füzek

ha szívemben mindig a nyár lakozik
és mondd miért sírnak  velem az augusztusok
ha bennem az égi fények gyúlnak
és  lehunyt szemem alatt téged látlak.