Színez(ősz)

A szemed színe
emlékeztet egy évszakra.
Tónusában sárga és barna.
Se nem élénk, se nem tompa,
arany-vörössel átitatott
dús az árnyalata.
A szemed színe olyan mint az ősz.
A barnák elmélyülnek, szürkéből

feketébe csúsznak az árnyalatok.

Kobalt színt kap a Nyerges-hegytető.

.

.

Benedicta terra (Áldott legyen a föld)

Nincs álmom,
otthonom sincs.
Maradt a puszta föld,
mely rideg a fagyos hótól.
Nincs   hol lehajtsam fejem,
így vánkosom a tarisznyám.
Nincs Istenem.
Ha volna Isten, a kezemet fogná.
Hazám is mostoha lett. 
Maradt a puszta föld,
mely reményt  nem ad többé. 
Üldözött vagyok magam is.
Áldott nem leszek,
a kereszt sem az enyém.
De legyen áldott a föld, 
melyre lépek,
és legyen áldott a szó.
Könyörület.

Szürkülni kezd,
függönyök borulnak az égre.
Beleejti csillagait az éj, a folyó vizébe.
Benne fürdenek  füzek ágai,
ringatóznak  a habokban.
Altatja  mint  gyermekét az anyja.

Bölcsőm, majdan sírom ez legyen.

2019.01.12.

Kötéltánc

Sír az ősz.

Temetek.

Fanyar szaga van a

rothadó avarnak.
A régi vidámparkra

gondolok.

Hullámvasút.

Szellemvasút.

Vasúti átjáró.

Pirosra vált a lámpa. 

Beleszédülök.

Istent hiszem. Félem.

Misebor mellé kereszt

és szenteltvíz  jár. 

Vallatom  magam. 

Gyóntatószék   bölcsőm.

ARBITRIUM LIBERUM (Szabad akarat)

Ne érezd magad azért félnótásnak
mert hangosan motyogsz
fél vagy teljes szavakat.
Bonyolult vagy mint egy
matematikai függvény,
haladj lépésről lépésre
míg készen nem lesz a megoldó képlet.
Lehullt a nyár, ősz lépett a helyére.
Írnád tovább, de megakadsz mert
közhelynek számít,  nem illik  a képbe.
Vedd elő az okos telefonodat,
használd a jól bevált közösségi oldalakat.
Posztolj és beszélj szleng nyelven,
szívd jó mélyre a füves cigit.
Írhatsz történelmet, lehetsz akár tudós,
vagy kitüntetett akadémista is,
de ne legyél bölcsész, író, költő,
és könyvtáros se.
Vádlott álljon fel.
Ítélet hozatal.
Az ítélet a vers halála.
Kivégzés azonnali.
Gyermekként látod magadat,
random rajzolsz valami ákom-bákomot,
az ujjadon csorog a lecsapódó pára,
hangosan motyogsz fél, vagy teljes szavakat.
Itt kezdődött, és itt ért véget.
Lehullt a nyár,  és  ősz lépett a  helyére.

Uram ( Domine )

Megnyílik a  föld, az ég, a pokol.

Akarva, akaratlanul a nap , 
vagy a tűz éget, elégek belül. 

Ha kedvem támad hangosan nevetek, és akkor sírok,
mikor senki nem hallja meg.

Mit jelent nekem az ősz? 

Nem a szél járta zegzugot,

gomolygó, alászálló ködöt

a folyó mentén, és nem a külváros
romos kocsmájából áradó borgőzt,
ha éppen feledni igyekszem.
Megszületni, s majdan meghalni,

ha vendégként magamhoz hívom a halált.

Úgy élek, mint a vándorcigány,

ott ütök tanyát, hol éppen ér az éj.

És úgy halok meg, 

mint   muzsikus az utcán,

ki aprópénzért hamiskásan húz,

egy rég elfeledett nótát.

Egyedül maradtam, mint 
nyerges hegytetőn a rezgő falevél, 

és csak a két jó barát civódik 

egymással, a nappal és az éj.

Hej ne szaladj utánam,

úgy is elér a vég.

Eridanus

Mikor eltemettem apámat,

befelé zokogtam.

Novemberi eső hullt,

dideregtem, mint téli berekben

az éhező.

Míg élt, nem kérdeztem.

Ő nem felelt a csendre.

Hallgatott úgy, ahogy nyári éjen

a magányos folyó.

Fekete zászlót lengetett az április.

A szél belé karolt, körbejárta,

táncolni akart, de odébb állt,

mert nem akadt játszótársa.

Kopár lett a szívem,

akár tűző nap alatt a kiégett tarló.

Lehet e gyász örök és végtelen,

mint az esti égbolton a hold, a tejút,

a messzi fénylő pontok.

Egységet alkotnak, összeállnak

a csillagképek.

Mind, mind hozzá szóltak.

Távolból kongott a harang,

a folyó messze vitte a hangját,

fuvolán játszott egy utolsó dalt a szél,

még a Pilis is beleremegett.

Elhagyott utakon

Földre hull a rőt-vörös szeptember,

saját rítusát járja élet és halál.

Kavargó széllel táncol a túlvilágra,

maskarát ölt magára az ősz.

Nem kell a fagy a zöld lombnak,

mégis hideg fényben e táj.

Levelet zörget a november, 

és a szürke utcákra észrevétlen,

köd-fátyol pára ereszkedik.

Nem kell a fagy az öreg tölgynek,

magában búsong a határ. 

Relikviát őriz a havas hegy orma,

sehol egy árva virág,

és a nyár sem borzolja kócossá

part menti füzek ágait. 

Úgy sírsz, mint egy riadt gyermek,

reszketsz, akár a téli erdő,

és úgy sírsz, mint a sirató asszony

ki temetni engedett.

Zokogásod vaj' ki hallja meg?

Csüggedsz mindhalálig, 

meztelenre vetkőzteted csonka szíved.

Nyomorúságod mélységében

lehetsz -e még önmagad?

Húzd magadra antik ékszered,

mosolyod legyen kaján 

és ne rejtsd el vézna tested, 

mikor elfogy belőled az élet,

hisz sorsot húz nap és éj.

Összeroppan a fagyott üvegcserép,

vizek hátán pajkosan nevetgél a fény.

CONSUMMATUM EST

Egyszer én is azzá leszek.
Iszamós földben por és hamu.
Bús asztalnál kihűlő étek.
Consummatum est!
Bevégeztetett.
.
Okkal haragszik az Isten,
megveté a világot.
Nem átall bűnöket feloldani.
Én vagyok Káin, és te Ábel.
Erőtlen fények égnek csendesen,
karjaid között lomhán suhan az éj.
Hamis világ börtönéből menekülök,
távoli partok felé merengek.
.
Emlékezz!
Ha lombjukat vesztett fákon,
zúgó vihar söpör végig.
Emlékezz!
Ha egykedvű Őszt idéz a magány.
Setén kutatok kezed után,
szomorúan és alázattal nézlek.
Csak aludj csendesen.
Ha jót cselekszem,
ajtóm előtt bűn nem leselkedik,
nem támad orvul,
nem uralkodik vágy felettem.
De nagyobb az én bűnöm,
mintsem kihordva megszüljem.
.
Mert én Káin vagyok, és te Ábel.

Körhinta ( in memoriam 47 )

Versenyre kél év az évvel.
Egyre vadabbul rohan előre.
Évgyűrűket ró a fába,
beszállok a körhintába.

Jaj, hogy suhan!

Miért is forog?
Melódiát csikorogva jár a kerék.
Csak pörög és pörög a hinta.
Nincs kiszállás belőle.
Azt mondod, hogy lassú az öregkor,
hogy lomhább ütemet él a vén?
Már nem  számlálom a napokat,
az órákat, a perceket,
nem számlálom a  megtett köröket.
Mert ha kevés van belőle,
akkor fut igazán.
Száll, rohan az idő alattomosan előre.
Hányszor ment már így el,
és hányszor tért vissza
tüzesen, nyugtalan.
Eleven még a  gyermek.
Csak én öregszem, ő maradt réginek,
a réginél is gyötrőbbnek, és  féktelenebbnek.

Hidak

Lassan eltűnik belőlem
a méla közöny,
a köd is  fölszáll
a folyó fölött,
gomolygó füstje
láthatatlan hidat emel
a két partja között.
Őseink könnyét kövekké
formálta rég az idő,
s elrévedve tűnődöm,
hullámok hátán
én is  csak egy úszó
falevél vagyok.
A hegyek az erdő,
a kanyargó folyó
őrzi létemet.
Szólongatom, becézem
hívom magamhoz,
mégis űzöm
a gondolataimban
felejtett szavakat.
Hűvös a nyár,
a szél sem lebben.
Csendre int
a fák között
megbúvó alkonyat
s mozdulatlan állok
az ezüstben csillámló
hullámok előtt.

Exitus

Valami más az ami fáj.
Levetett inget hord a nyár.

Hé ! Ne szól szólj hozzám
azon  a nyelven, amit meg nem értek.
Inkább magamba fordulva hallgatok.

Miért olyan nehéz megtanulni a rendet?

.......  nem születtem vaknak
sem siketnek, sem némának,
így nem érzem azt, hogy lélegzem.....

Valami más az ami fáj!

Láztól ébredve fuldoklom,
tüdőm megtelik enyészettel.
Pokolfajzat a fájdalom.
Félek. Nem vezet vissza út.

Nincs otthonom. Soha sem volt...

.......viharlámpát gyújt a sötétség,
nesztelen vizek felszínén ringatózik az éj.
Árnyak settenkednek fák közé,
mélyen hallgat, hívó szavamra nem felel.....

Hideg fények derengnek.
Komorak a sötétre festett képek,
szemeden elidőznek a tarka  színek.
Földre menekül fáról a zöld.

Fátum

Háború dúl.
Békéért kiáltok.
Bűntől  gyötrődve
lelkem terhét hordozom.
Feloldoz tán az Isten.
Ha van Isten!
S kérdem én,  Uram
elég e a hit, hogy méltón
áldozzak előtted.

Zsoltárom a tavasz.
S az április?
Bolondos és csalfa.
Szelíden szólongat,
nesztelen  hív, csábít
ha hallgatag vágyam
magába roskadva
elkorhadt  kereszten pihen.

....de a  hit szilárd.
Erősebb mint edzett acél.
Nem járja át rettegés,
meghalni sem fél.....

Menni, menni, menni kell!

Mikor folyók felszínén
tükröződnek az esti fények
elülnek  hideg tavak arcán
gyűrűzve a remegések.

Engedj be

Őszt görgetek magam előtt.
Megsárgult köntösbe bújnak a fák.
Erdő mélyén nem dalol a nyár.
Mögöttem elhervadt,
eltaposott árnyak maradtak.
Maradtam magamnak..
Zsolozsmát zeng a vágy,
jajkiáltásba fúlnak az igék,
süpped alattam az avar.
Talán nem lenne ennyire
magányos a csönd,
ha megtörné a szél
a  játszadozó éjt.
Mire az őszi falevél lehull,
engedj be szívedbe.
Tán ott, tombol még a nyár.
Súgd fülembe, hogy zöld a rét,
hullámzó folyó az emlék,
két partja között te vagy a híd.
Titkot rejt a csók, az ölelés.
Megalkuszik az idő, ha kevély is.
Hogyan csitíthatnám szomjam,
hisz hideg kint az est,
télbe fordulva bús magányt ád
hófehér havon a csend.
Mire az utolsó levél lehull,
engedj be magadhoz,
hisz halált hoz a kinti világra
lopakodva az éj.

Nem múlhat el....

Avar szaga van a földnek,
ahogy mozdulatomban
zörren a haraszt.
Magamra veszem őszidők
sok színű arcát,
szökell velem a nyár.
Ráncokat varrtak homlokomra
a mögöttem hagyott évek.
Halál kopogtat az ajtón,
deret fúj a szél,
párától tejfehér, az ablakom.
Hideg van idebent.
Szívem éppen, hogy  dobog,
üres tekintettel révedek,
forog velem  a világ,......
Hinnem kellene, hogy
nem csak szavak lesznek
a palatáblán,
nyomot hagyok a hóban,
megyek előre,
tavak maradnak, az eső után.
Nem múlhat el, hisz halkan
duruzsol fülembe a nyár,
langy eső mossa erdők
kiszáradt fövenyét.
Sarjadzó gondolatok
úsznak a felszínen,
elmerülök a mélyébe.
Kilökött szavakat
hordoz az őszidő,
magamra veszem,
sokszínű arcát.

Mennyit ér a szó

Mennyit ér a szó,
ha nem hallja meg senki,
egyedül járja ritmusát,
az őszi szél.

Mennyit ér a szó,
ha tébolyult eszmék keringenek,
behunyt szemmel lépek át,
a holnapok felett.

Mennyét ér a szó,
ha nem érezem  hárs illatát,
összehúzott kabátban,
magányosan kuporgok a padon.

Mennyit ér a szó,
ha élni nem engednek,
béklyóban hordja láncát,
kegyetlen, zord az  idő.

Mennyit ér a szó,
ha  keser  számban a nyár,
hó födi el a tiszta eget,
nem látom a haza vezető utat.