Tavaszt sírnak

Tavaszt sírnak kanyargó folyók,
gyökeret vetett part  menti fák,
álmosan ébred az árva világ.
Hátat mutatok a sivár földnek,
megyek feléd szirmot bontó nyár.
A jegenye fák fölött
hiába káráltok varjak!
Magasan jár  már a Nap,
hát eredjetek!
Rakjatok fészket más hazában.

Sirámoktól hangos az erdő,
búslakodnak  a lomb hullajtó fák,
ködfelhőt fúj  a szél, az elárvult mezőségre.
Vércse száll, magas hegyek ormain túl,
kitárt szárnyain, napfény suhan.
Nem rabolni jön.
Haza hívták a szelek.

Kondul  a harang
a templom  tornyán, várnak
a dombok, lankás tájak,
hegyek között megbúvó kis falum,
hol a Duna kanyarog, szelíden medrében,

Hallom hívó szavát

Hallom hívó szavát a nyárnak,
mikor ősz suhan át
zizzenő levél alatt,
ős tölgyek suttogják az elmúlást,
lehullanak a levelek.
Lépkedek az avar takarta
köves úton - haza hozzád.
Halk dallamot suttog felém
a szertelen augusztusi délután,

s ajkam szegletében ízét keresem. 

Neszez  a szél a fák alatt,

harmatot hullajt
könnyezve az  ősz-idő,

s zord tél küszöbén
szívembe bebocsátást kér
minden eltűnt emlékkép.
S távol, hegyek fölött
felhők járnak kéjesen táncot,
ölelve gondolataimat.

Mily sápadtan,
hangtalanul surran
mögém az éj,
mécsek gyúlnak - végtelen,
fénylő pontokat rajzolva
magányom sötét egén.
Szél söpör át a ligeten,
magával viszi az ősz színeit,
csak képzetem koldult vágyai
maradnak  nekem.

Lesz -e hajtása
csírájában elfojtott
szavaimnak?
Adhat-e nekem mást
a szertefoszló alkonyat,
mint Istenhez szóló
mérhetetlen áhítat?

S ahogy állok, esőtől ázottan,
a kéttornyú templom falai
könnyeket fakasztanak.
Keresem az esti csendben,
szemedben rejlő fénylő Napod,
szorító karod marasztaló mozdulatát
s mert visszhangod vagyok,
fülemben hallom még most is szavad.
 
Mikor alakot ölt árnyékom
s vetül a szemközti falra,
magam mögött hagyom
romkocsmák füstös utcáit,
s megállok egy bérház előtt,
hogy  egy utolsót intsek
az előttem haladó estnek.

Hagyaték

Térdepelve szorítom kezemet
s mögöttem fohászt
kergetnek az őszi szelek.
Nem fáj már az ordító bűn
szenvedés keresztjére
én vagyok aki tekintek.
Hiszem a teremtőt,
aki testet adott a léleknek.
Hiszem az Urat,
bár homlokomra
keresztet nem írt
mikor hegyek
ormairól hullottak
a széltől elsodródott falevelek.

Ha kezemet már ráncok borítják,
s hangom az esti csendbe merül
szememnek fénye szürke lesz
mint az októberi eső áztatta utcák.
Ha földet borítanak rám az éjek,
tudni fogom, hogy többé már
nem lesznek koppanó léptek
a szú ette parkettán,
s a Pilis mögött
már nem fogom látni,
a pirkadattal ébredő napot.

Nem lesz ki emlékezzen
hisz magammal viszem
az ölelő kezek melegét,
hosszú sétákat a parti fövenyen,
barangolásokat
az erdő mélyében.
Ha szétszóródik
minden részem
mikor a tavaszi szél
lágyan simogat,
csak könnyek maradnak
hagyatékul
akikben még ott maradtam.

Bár lennél velem
segítenél átlépni
minden fájdalmam felett.
De itt vagyok még
s hitem te benned rejlik Uram,
mert reám testáltad
szilánkjaira tört darabjait
a szavaknak.
Tudom milyen az ősz
ha koldusaként járom az utam
keresem a nyárnak andalító
illatát a havas tájon
s látom miként merülnek el
a csillagok,
hullámzó folyónak vízében.

Tudom milyen a szerelem
ha a kedves hiánya fáj,
s orcámat
nem csókolják vágytól
nedvesen szomjazva ajkak,
ha bánt mikor egyedül
fekszem a fénytelen
sötét szobában,
s vágyom hogy az eltépett
álmokat össze rakjam,
lyukas zsebemből kiszórt
morzsák között
sorsomba merülve
összekulcsolt kézzel
imára hajtsam fejem.

Még vágyom látni
a reggeli fényeket
érezni harmatos fű illatát,
s csillámló színekben
fürdő hullámokat
bukfencet vetni,
látni a ködben
megbúvó hegyeket,
templom tornya
fölött a túlparton..

Távolodik a határ

Bezárta szívét a nyár
fergeteges port kavart a szél
az üresen hagyott tereken,
függöny szállt a szürkületre
esőt hozott magával,
magányra vágyott a puszta föld.

Lépteimben távolodik
egyre messzebb  a határ,
mint az emlékek
roskadó  polcokon,
keresem  az avar keserű illatát,
egy  kopott bérház udvarán.

Mennék én elébe ha hívna,
csak szelíden belém karolna
s nem hozna többé fagyot
az őszi alkonyat,
ahogy a szobám ablakából
néptelen utcákra nézek.

Rozzant székbe roskadva várlak
még a lét sem pisszen mögülem
s hagyom, hogy peregjenek
szótalanul a percek,
csak a rideg szél verdesi
s kopog a szemközti ház ajtaján.

Titokba  borult a felhőkön túli éj,
fénylő pontok bújtak elő
ölelve a magányos szobát
s  kövek terhe alatt  az este
világot gyújtott a sarokban
s mozdulatlan nézem ahogy 
az árnyékok elnyúlnak  a  falon.

Mondd meg...

Mondd meg  ki is  vagyok én
és miért keresem a nyíló orgona
illatát ha a tavasz jő,
és miért vágyom ölelni a csendbe
fulladt   partot köröttem,
ha széthordja a   szél, a  lépteimben
mormogott igéket mögülem.

Mondd meg ki is vagyok én
és miért keresem a fűben búvó
ciriplő tücsök dallamát,
és miért vágyom a megnyíló ég alatt
nevén szólítani kicsiny  csillagomat
ha  lezárt szemhéja alól, könnyét ejti
és eső mossa az elszáradt avart.

Te tudod ki  is vagyok én
és miért keresem  ifjúságom
havakban hulló nyarait,
miért vágyok a zöld dombok hátán
magányosan megpihenni
és ha megkérdik tőled, ismered talán
keresed régen elfeledett nyomát
hol a fűzfák suttognak ezer mesét,
és a folyó dúdolja búsan még a  dalát.

Már nem félek

Csak ülök egy  összegyűrt papír fölött

könnyeim ecsetként húznak vonást

méla bút ejt elém a magány

és a kifosztott szívtől mint a  csillagok

távolabb már  nem is lehetsz.

Nem kérded  merre járok
ha sötétlik  az est  a Duna fölött
és sűrű köd szitálja  permetét
a ringó hullámokon tótágast állva
simulva bújik  hozzám az éj.

Többé  már nem vigyázod  lépteim
ott hol erdőt ringatott  keblein a nyár
és Uram! Már nem félek az üres utcákon
ha  árnyékomat látom a karcolt falakon
és széltől reccsen mögöttem havasan a táj.

Mondd merre jársz ha lábam előtt
térdre borulnak a délcegen álló fák
a kies utakon magam vagyok
és egymagam vagyok a jegenyesoron
hol  kandeláber fénye  pislákol fölöttem.

Mondd miért nem  látod ha reszketek
ha oltalomra vágyom mint  gyermeked
és mint egy  őszi falevél kopottan

elalélok egy csendes zugban
hol álmokat rejt  nekem még az éj.

Mondd miért könnyeznek  a füzek

ha szívemben mindig a nyár lakozik
és mondd miért sírnak  velem az augusztusok
ha bennem az égi fények gyúlnak
és  lehunyt szemem alatt téged látlak.

Ki mondja meg

Ki mondja meg, hogy  merre visz az utam

ha járatlan az  ösvény melyre  lépek
ha kacérkodva intenek  az elém vetett szavak
s fészket raknak minden  gondolatomban
ahogy a rögös úton a szűk utcákon át
magam előtt rugdosom sorsom.

Ki mondja meg, hogy merre menjek
ha  reszkető kezemből elillan az élet
ha  fohászba szőtt esti csend honol  a városon
s a szobám falán  árnyékok kísértnek
lustán nyújtózva felém lépnek
és gyermekként  alélok vetetlen ágyamon.

Ki mondja meg, hogy ne sírjak a kereszt alatt
ha  lehulló lepel  takarja sírodat
ha tavasznak  virága koszorút fon föléd
bevésődve a fába az  őszi alkonyat
s görnyedten szorítom magamat fejfádra
mit neked ádott de meg nem áldott  az Isten.

Mégis miért.....

Hiába ráncolja homlokát
lopakodik felém kéretlen az ősz,
lomha léptekkel  taposom
járom az avar illatú erdőséget,
hol egymásba ölelkezve szelíden hajolnak
levetett gúnyáik fölött a lombok.

Látod-e a szemeddel  mit én látok
ha elnézek  az árnyas fák levelei között
megbújva simogat az őszben járva a sugaras ég
s a  lehajló ágakról  alá csordulva a  hajnal
lombok koronái alatt bíborban öleli a csendet
s mögém lépve árnyékot vet  gyöngén  fénye.

Mégis miért sír  és miért bánatos
miért ejt könnyet ha szürkül az ég
s miért  ropja táncát  langy szellőben
a felkapott falevél előttem
s miért lett ily öreg ez a nyár.

Előttem jár az ősz

Bennem akkor is, mindig nyár lesz,

ha megvénülve hangtalan sír a táj.
Rozsdás avar fedi be a ligetet,
hol az ős fák lombajai alatt,
megzörren az ősz-idő.
Fájdalmukban jajdulnak  a hegyek,
mezőkön megsárgulva, földekre borul a kalász.
Deressé vált határban varjak kárálnak
mert közeleg  a tél.
Szürke, ködös hajnalok elfedik
dús rétek zöldellő bársonyát.
Bennem akkor is, mindig nyár lesz,
ha  lépteim nyomát  mossa az eső.
Kopottan a házak faláról,
hömpölyög megáradva  a folyó,
ha sorfalat állanak,
meghajolva, zord szélben
feszítve, fasoron a  jegenyefák,
 s széltől táncoltatott  leveleket söpör
elém az őszelő idő.
Bennem akkor is, mindig nyár lesz
ha  pírjában sebzett arcomon,
ráncaiban sóhajtanak a holnapok,
fekete csuhát öltve magára
ablakomon kopogtat a magány,
s  csend üli meg az otthon melegét,
hol a gyertya pisla fénye ád világot,
s az időt megállítva keresem benne
múltam válaszát.

Magány

Ott várom felkelni a napot,

hol nyugszik sziluettjén az est,

 hervatag színeiben lépdel mögötte,

rongyosra gyűrve,
álmatlan álmok járnak körbe.

Csak zubog a gondolat bennem,

mint a vízesés a sziklák peremén,

 vissza veri lüktetését, szívnek hangjain.

Hulló lombok

tavaszban jött
s virágba borult
tőle a szikár föld
reményében
nyílott nekem
sok virága réteknek


reszket már
a nyár ízében
sötétlő viharfelhők
táncolnak a vad szélben
s fagyottan zuhannak

lábam elé szirmai    

zúgnak bennem
a harangok

kongatja a  szél
s jajduló fájdalmam
tüzében égve
veled haltam meg

hulló lombok
száraz avarján
s elmúlásában érzem

az őszök illatát

Megbújnék kezedben

Megbújnék kezedben

ágaidba kapaszkodnék,

ringanék a szélben

hullajtva hervadó
szirmait a nyárnak.

Táncolnék 

selyem köntösbe

font éj-hajnal

ragyognék benned

mint drágakő-ékszer,

fátyolba bújtatott

hullámokon  úszó

messzi fények.

Megbújnék szemed
azúrkék tengerének
est-csillagain,
viharfelhőben
fényeddé lennék
cseppekben folynék
völgyeiden át,
fodros ráncaiban
megbújva benned
arcomat temetném
mint hajnal-pír
rózsás ajkaimon
érezném ízében
titkos randevú
halkuló sóhaját

Káprázat

A szavak ömlenek,  kikívánkozva
vajúdva a világra, kínját én állom.
Idegenek arcok.

Idegen a hely, ahol vagyok.
Élek még?
Csípj meg! De ne rúgj belém.

Csak érzem, nem tudatos
egyetlen lépésem sem.
Nyikorogva szól a megmunkált vas.

Elmém bont, fejemből elvész a vízió. 

Elérhetelen a horizont, 

az ég és a föld, összeérni látszik,

hol nincs lent és fent,
csak csillagok, ahogyan

futnak a fénytelen üvegen. 

Elmegyek, el a zakatoló zajjal.

Dobol az eső

Megült a csend 

végtelen időn át

ily hirtelen 

elhallgattak a fák

nem szólnak hozzám

nem hívnak az ős erők

hol  a fény

hol az árny

csúfot űz velem

s szívem hevesebben ver

mint az eső

a házak tetején

végtelen  tengert alkotva

s hömpölyög végig

az utcák kövein

dobol az eső

veri az ablakot.

a házak falára 

festett rajzokat

a port az utcákon

az üres tereken

az önfeledt kacagást

szerelmet

ott felejtett 

elhagyott életeket

elnyeli a város

s oly hangos a csend

üvegbe zárt világ

ablakon át

csak dobol az eső

dobog a szív.